Dolce geo
A szabadság művészete

Mi zajlik le bennünk, ha létrejön a találkozás köztünk és a művészet között? Miért probléma, ha nem váltanak ki belőlünk semmit az adott művek? Az a bensőséges milliő, a kölcsönös párbeszéd, ami létre kell, hogy jöjjön, közönnyé fajul s a befogadó tér semmitmondóan üressé válik. A néző, a kritikus, a humánum ilyenkor elveszett lényként próbálja keresni a magyarázatokat, az üzenetet, ami végtérre is a művészet szíve. A folyamat a beletörődő lemondás névre hallgat. Az erő, ami arra a kényes egyensúlyra ügyel, hogy művészt és a szemlélőt összhangba hozza, túlfeszülve aláhullik. Az érdeklődő csalódottan távozik és osztja ki a megfelelő ítéleteket, a produktumok pedig - valljuk meg, minden kétséget félretéve - kudarcot vallanak. Nem a látogató hibája, ha nincsen üzenet, ami áthidalhatná a szakadékot. Az alkotó, a létrehozás momentumai is érdektelen szemponttá válnak ezáltal. 

A '80-as évek posztmodernje a képzőművészetben a neo geo, azaz az újgeometrikus konceptualizmus mozgalmában fejtette ki hatását. A geometrikus mintákkal dolgozó művészek az újból feléledő figuralitás ellenpontozásaként játékos, többrétegű jelentés-kombinációkkal, sokszor egészen minimalista szellemi termékeket hoztak létre. A vásznakon színes, leredukált alakzatokat látunk, emblémákat, amik hol a természetes fény által nyerik el végső alakjukat, hol pedig az UV lámpák alatt. A tér megnyílik előttünk - egészen furcsa világ ez. Citromok, narancsok, zöldek és pirosak, finom precizitással szerkesztett vonalak és néhány vakfoltként jelentkező fekete térnégyzet-sokszög. 
A kiállításon Bak Imre, Mengyán András, Szőnyei György és Vincze Ottó munkái lettek kiállítva. Kár, hogy nem tudjuk meg a feliratok - és a bevett szokás szerinti leporello hiánya miatt, mégis mit nézünk. 

Márpedig a hazai élet kiemelkedő tehetségeinek munkáit láthatjuk, akik a korban a nemzetközi tendenciákat követve haladtak - s sokszor meg is haladták azt. A képeken a magasba törő tömbházak sziluettjei, a képregényeket idéző motívumok, labirintusok és az élet számos geometrikus figurába történő tömörülése tűnik fel. Olyan formanyelv ez, ami egészen komplex mivoltjában fejezi ki a teljességet - mégsem tudunk azonosulni vele. Az egység hiányossága, hogy nincsen valódi emberi mondanivalója, és ezen a rövid idő alatt otthonul szolgáló galéria sem próbál változtatni, keretbe foglalni. Ezáltal úgy tűnik, a tapasztalatok és emberiség által felépített rendszer maga az összkép, amiben nincs helye plusz tartalomnak, mégpedig a legfontosabbnak. Hogy lehessen miből tanulni. 

A kiállítás hiányosságai nagyban rásegítenek elmarasztaló szavainkra. Mert ugyan, miről lehetne elmélkedni, ha érezhetően nincsen cél a képek bemutatával? A Dolce Geo, avagy édes geometria fanyar napnyugtába hajlik. Történik ez éppen a szabadságot előtérbe helyezendő, a hiperralizmus és a cinikus historizmus alapkövén nyugvó irányzattal, aminek minden lehetősége és eszköze meg volt rá, hogy a 21. században is újult erővel találjon táptalajt magának. A "kevesebb néha több" alapelvén egyensúlyozva ezúttal a neves művészek munkái fáradhatatlanul vágytak a csillogásra, bár, meg kell jegyezni, az UV-fényben úszó tér egy pillanatra betekintést nyújt abba az eszmei tartalomba, amit láttatni kívántak az alkotók. 

A Next+Art kiállításáról nehéz beszélni. Diszharmóniát teremt bennünk az igény és a csalódottság összeegyeztethetetlensége. Mindenesetre sok sikert kívánunk a soron következő tárlathoz és reméljük, találkozhatunk még a művekkel másutt is. 


Írta: Kolle Gabriella
A kiállítás megtekinthető: 1054, Budapest, Honvéd utca 3., Art+Text Galéria, 2017. február 23. - március 17., Dolce Geo 
A kiállítás kurátora: Rieder Gábor