Ország Lili
A falak üzenete

A Magyar Nemzeti Galéria folytatja életmű-kiállításainak sorát, ezúttal Ország Lili (1926-1978) művészete kerül bemutatásra.


A 2016 decemberében megnyíló kiállítás ezúttal nem csak a háromszázon felül szereplő képek és a Galéria nevéhez méltó kivitelezés miatt válik világra szólóvá. A külföldi és hazai analógiák állítása, a hanganyagok és levelezések sokrétű bemutatása ugyanis nem mankóként, hanem a művésszel való azonosulás fő szószólóiként avatnak be bennünket egy mély lelkiségbe, ami falakat dönget és falakat emel, labirintusokat hoz létre és szentel meg zsenialitásával. 
Mert a falak bennem voltak... Mélyen érintettek. Megtaláltam bennük mindazt, amire szükségem volt önmagam kifejezéséhez. [...] Belső látomásaim részévé váltak. Szürrealizmust csináltam - mondta - egyszerűen, mert így kezdtem látni.

Származására nézve Ország Lili zsidó volt. Kemény világba született. Ungváron látta meg a napvilágot, Budapesten tanult, de helyek említése nélkül is tudjuk, hogy mindenhol idegennek számított és annak is érezte magát. Hol az anyanyelve, hol a származása, hol pedig - főleg édesanyjával szemben - a hivatásának megválasztása okozott feszültséget.  Közte és a világ között mérhetetlen ellentét munkálkodott. Bár 1944-ben megmenekült a koncentrációs táborba való szállítás elől, a rettegés beleivódott egész lényébe, és folyton azt a képzőművészeti lehetőséget kereste, amiben ki tudja fejezni ezt a végletekig fájdalmas tapasztalást. Mikor rátalált a falra, mint témára, egész életén át hű maradt hozzá. Alkotásai a klasszikus szürrealizmus jegyében születtek, magyarországi viszonylatban az 50-es években készült munkái számítanak a legkiemelkedőbbnek. 

A gettó falaitól a jeruzsálemi Siratófalig, majd a Labirintus falakig zarándokolhatunk. A Galéria kurátora, Kolozsváry Marianna tematikus egységekbe foglalja az életmű sorozatait, így az egyes teremcsoportok különböző nevekre hallgatnak, ahogy az oeuvre is diktálja. Így a Korai képek a művésznő első nagyszabású képeit tartalmazza az 1952-1955-ös évekből, az Ortodox szürrealizmus (1955-1957) tematikánál többek között Toyen és Chirico nevei tűnnek fel nemzetközi párhuzamként - immár a fal témájának kiteljesedének jegyében -, az Ikonos korszak (1958-1959) terei a bolgár és orosz kolostorok ikonjainak hatását érzékeltetik, majd azokat a montázsokat is láthatjuk, amit a korai időszakától kezdve készített a festészeti munkásságának mellékvágányaként, sokszor éppen alátámasztva azt. A következő nagy egység az 1960-1965 között készült Városképei, amik sokkal inkább elképzelt, számára ideálisnak tekintett regionális formát adnak, mint valós helyszínekét. Ekkor is megmarad fő témájaként a fal, utazásai közül pedig kiemeli azokat az elemeket, amik leginkább szívéhez nőttek. Kialakul egy önálló stílus, ami ekkortól védjegyévé válik, és Ország Lili többé már nem keres, hanem feltár. 1965-től aztán megint csak beemel munkásságába egy elemet, amit még talán soha az előtt nem alkalmaztak hozzá hasonló módon. Az írásjelek, a betűk számára a letűnt korok emlékei, a bukás, a pusztulás hírnökei. Ez a téma túlnyomórészt 1969-ig foglalkoztatta, Írásos korszakként tekintünk rá, és bár a sorozatot a sötét, szürkés-barnás színek jellemzik, a héber írásjelek, az ókori emlékek és feljegyzések megjelenítésével mégis ez az egyik legszínesebb korszaka Ország Lilinek. 
A két nagyméretű ikonosztáz, amelyeket a 70-es években festett, már a Labirintus-sorozat előképei. A nyomtatott áramkörök a labirintust idézik fel, mely egyszerre a kommunikáció csatornája, egyszerre az elágazó utak, téves döntések során körénk feszülő falak szimbóluma is. A Labirintus-sorozat 1974-től haláláig készült, kezdetben színes, majd halálához közeledve egyre komorabb, sötétebb színt öltenek a témában szereplő alkotások, míg végül az utolsó fekete képével le nem zárul. A sorozat alapötletét az alkotó az 1526-os ádámosi templom kazettás mennyezetéről nyerte, amit a kiállításon is megtekinthetünk (feltéve, ha a pihenésre okot adó ülőalkalmatosságok közelében a mennyezetre tekintünk).

A kiállítás hatása fokról fokra növekszik. A látogató megérkezik a világos térbe, szembesül az életrajzzal, s csakhamar arra lesz figyelmes, hogy a művek magukba zárják. Nem mondhatjuk, hogy olyan módon, mintha örökké magukénak akarnának, csupán éppenséggel megállítanak és elmesélik a történetüket - aztán tovább állnak. A levegő azonban mintha egyre sűrűsödne. Az Írásos korszak képeinél - főleg, miután hallottuk idegenvezetőnk, Kolozsváry Marianna szavait arról, hogy a mai napig ismeretlen a technika, amellyel egyes képek elkészültek -, csodálattal vegyes meghökkentséget érzünk. Aztán megérkezünk a labirintushoz, ami valóban egy labirintus, és a fekete falak minden nyomás ellenére is a lelkünkre telepednek. Ez már nem a vörös téglafal, ami melegen üdvözölt bennünket a tárlat elején. Egy életpálya és egy művészegyéniség mondanivalója fekszik teljes egészében lábaink előtt, miközben Alföldi Róbert megnyugtató hangját halljuk Pilinszky János Apokrif versének szavalása közben, és fülünkben csengnek Ország Lili szavai.


...ez az én labirintusom, ezen végig kell mennem, és én úgy megyek rajta végig, hogy megfestem. Borzalmas kín, de itt nem lehet megalkudni. [...] Ezt be kell járni, ennek a kapuját csak akkor zárják be, ha én már nem leszek.

És bár a látogató a kiállítás végére ér, mégsem akarja megközelíteni a kaput, főleg nem bezárni. Nem lehet vége. 



Írta: Kolle Gabriella 
A kiállítás megtekinthető: 2017. március 26.
A kiállítás kurátora: Kolozsváry Marianna
A borítókép a Magyar Nemzeti Galéria internetes oldaláról származik (Nő fátyollal, 1956)