A "Minden"

Saját magunk definiálásában és sorsunk kialakításában nem csak az olyan sokat emlegetett meghatározó cselekedeteink, hanem legalább annyira az életünkbe belépő, emberi kapcsolatok adnak nyomatékot. Kontextualizálva a témához, itt kifejezetten egyet emelnék ki, aminek hatása egy ponton paradigmaváltóan új irányba terel s a későbbiekben sem feledett léte, mégis beteljesíthetetlenül függhet kapcsolathálónk perifériáján, eldöntetlenül hagyva hovatartozását a fennhagyott gátak függvényében. Kételkedés kíséri útját, folyamatos önmegkérdőjelezés, ami a lehet és a mi lett volna, ha? kérdések össztüzében végtérre is mindig ugyanabba az irányba terelik gondolatainkat, amik valamiféleképpen a feltétel nélküli szeretet felismeréséhez vezetnek. Ez, a történelem nagyjait is alkotásra késztető, sokszor életművek velejét adó, sorsfonal alakító "másik én", ami a jelenlegi cikk vezérfonalát adja, véleményem szerint kifejezve az összes fekete szín köré ágyazódó színelméleti vita gondolati szimbolikáját. 

Ahogy ígértem, a soron következő cikk a Várfok Galéria Fekete névre hallgató csoportos kiállításához kapcsolódóan, rendhagyó lesz. Egyfelől, mert a Galériában töltött gyakornokságom záró-eseménye, amiben tevékenyen részt vehettem, másrészt, amiért olyan közel áll a szívemhez a létrehozott kiállítás és annak mondanivalója. Valljuk meg, mindig is nehéz három lépést hátrálni, és objektíven nézve bemutatni azt, ami szorosan asszimilálódott egyéni tudatunk meghatározó pontjaihoz. Kétélű fegyver. Így ehhez a feladathoz a különlegességet kiemelendő formai eszközökkel élnék.

Elsőként Herman Levente nagyméretű képét mutatnám be, amin rögtön megakad a látogatói tekintet a galériába való belépésnél. A festő felnagyított bal keze egynemű fekete háttér előtt szerepel, a nézőben pedig akaratlanul felidéződnek azoknak a realista festményeknek a sora, amik az emberi arcot ábrázolják, bőrhibáival ráncaival, különböző egyedi jellegeivel együtt. Ahogy a cím is sejteti (Selfie VI.) egy egyedi önképről van szó, amit a művész abban a pillanatában ragadt meg, amivel a legjobban kifejezhette üzenetetét. A kéz "ernyedt" állapotban siklik a rejtélyes, fekete háttér felé, a kihangsúlyozott erek, a látványos bütykök és a finoman sejtetett hajlítóizmok egyidejűleg mintha az én viszonyát fejezné ki az időhöz. 

Szirtes János, akinek korábbi, egyéni kiállításával kapcsolatban megosztottuk már a gondolatainkat, ezúttal többek között egy olyan munkával (Fekvő fa fekvő kristály) szerepelteti magát a kiállításon, ami a hermani képhez hasonlóan kitűnik a "tömegből". Ez nyilván nem csak a méreteire, hanem hordozott tartalmára és alkalmazott színeinek komplexségére is jellemző. Szirtes eszméletlen tudatossággal építi fel a vásznán a rétegeket és festi meg az alakzatok vonalát, hogy harmóniába kerüljön ragyogó színeivel, miközben a fekete színt legtöbbször kiemelésre használja (Pasztózus Fekete I-II-III, 2012), vagy lefedi a felület azon részét, amit sejtetni szeretne. 

El Kazovszkijtól, akinek fájó hiányát immár tíz éve érezzük, a Keresztút/Téli vándor, ezeddig kevésszer bemutatott képét láthatjuk, mellette pedig a Vándor párka II. illetve a Sivatagi homokozó (Purgatórium VIII.) szerepel. Így a csokorba szedett Kazó képek hűen szemléltetik a fekete szín sokféle felhasználását a művésznő olvasatában. Úgy érzem, ezeknek a képeknek - persze a fekete a halál és élet, a reménytelenség és a szabadság kifejezésében vesz részt a képek témájától függően -, együttesen a nézőben feltett kérdés kérdőjeleként szerepelnek a képeken. Ezzel Kazovszkij hangsúlyt ad az útnak, kiemeli a kasza fejét, fájó visszfényt ad a kutyának (El Kazovszkij kutyája), és végtelen mélységet a szakadéknak. Minden egyes találkozás elgondolkodtató, keserédes magunkba nézést eredményez...!

Mulasics László - aki az enkausztika módszerének hazai úttörője - geometrikus absztrakciójában nincs olyan hangsúlyos elem, amit ne a vastag mélyfeketével emelne ki. Képei mint a világ egyenleteiként állnak életművének sokágú élén. 

François Gilot az Ősrobbanás című képen a feketének azt a vonzatát jeleníti meg, amikor a bolyongás erős reménytelenséggel kísért, miközben a világ maga is kusza, s a kép atmoszféráját csupán az a félig-meddig sejthető szem javítja, ami "mindent lát" és kisegít. Gilot-nál erő és eltökéletség, játék és rejtelem is egyszerre a fekete szín (Testek mozgásban).

Találkozhatunk Nemes Anna két friss akvarelljével, mindkettőn a fekete szín egyfajta negatív hatást képvisel. A Bárányhimlőn egy védekező s önmagát védelmező testmozdulattal, a külső hatás félelmétől átitatott én kerül középpontba, míg a Fekete Rosszarc szintén egyfajta belső félelemről árulkodik, a lehajtott arc megformálása, lepelszerű, az apró pigmentekbe ágyazódó festékpamacsok együttese egyidejűleg csodás látványt biztosítanak.

Keserű Károly (Cím nélkül) éles rezonanciára alapoz, mikor az "életet" összeveti a feketével - mellette a színek haloványnak, tűnékenynek tűnnek, Jovanovics Tamás (Cím nélkül, de (Hábi-Szádi egy aleppói teaházban) pedig rendszerbe szedett rendszertelen színátmenetekkel alkotja újjá a leírhatatlan világ törvényességét. Újházi Péter (Ünnepi szőnyeg) világszőnyege alkalomszerű, komor hangulatot kölcsönző "meghívás" az apró dolgok szemléletére, míg Várady Róbert (A nagy ugrás I.) a kiállítás befejező darabjaként állhatna, tudatva, hogy minden negatív él egy hangzatos módja annak, hogy szenvedésre, szomorúságra késztessen, miközben lehetne ugródeszka is. Hiszen kilépni a fényre, táplálkozva, tanulva a rosszakból, egészen más, mint a csillagos égbolt mámoros gyönyörének tudata alatt élni, nemde?