![](https://872950d8f7.cbaul-cdnwnd.com/0d2701b800569e7661075a69cb00b1ad/200000173-cf74dd1684/ElKazovszkij_D_CIM20071218008.jpg?ph=872950d8f7)
El Kazovszkij kutyája
A lélek jelenléte a vásznon
Nem akarom megmásítani a valóságot. Nem olvasom el azt a sokféle boncolgató visszaemlékezést a művésznő körül csoportosuló ismerősöktől, akik végigkísérték Jelena Kazovszkaja életútját, és nem hagyatkozom arra a tetszelgő gesztusra, amivel halála után a napi sajtó elemzéseket erőszakolt ki magából. A hiteles életmű-adatokért az El Kazovszkij Alapítvány honlapján és számos művészettörténeti honlapon olvasni lehet.
A
KUTYA kapcsán csak a benyomás számít. Ezt próbálom megfogalmazni,
félreérthetetlen egyszerűséggel, a magváig lecsupaszított valójában. Ugyanis a kutya
minden produktumban ott van, amin El Kazovszkij keze munkált. Néha sakál vagy
farkas testet öltött, a keretet képző táj pedig az üres, végtelenül csendes és
magányos sivatagon keresztül a magaslati kúpokig és piramisokig terjedt. A
repertoár tehát nem szűken behatárolt, egyetlen helyzetre reflektáló
szituációból fejlődik ki. Nem korlátozza
magát az alkotó, nem tömöríti sablonba érzéseit.
Az
állatalakok kreatúrája - beszélünk most kiváltképp a kutyáról - maga a lélek megtestesítője. Egyúttal az én is, ami
azt a lelket hordozza, ami nyögi a terhet, lázongani, kitörni kíván. El
Kazovszkij felhatalmaz minket, hogy lássuk, mit visel, s mintegy tálcán kínálja a szembesítést, hogy mi is Ő vagyunk,
szelete egy kozmosznyi körforgásnak, amibe csatlakozva a földi szféra tanítására
vagyunk utalva.
A jelentés, a
hordozott tartalom azonban fix.
A kutya hűsége, folyamatos, megnyugtató jelenléte figyelmet kíván - csakúgy
mint saját spirituszunk. A kép a köznapi gondolkodásban bevillanás szinten
felidézi bennünk a saját farkába harapó eb képét, aki körforgást végez, önmagát
kergeti. Keresi magát, a megtalálás pedig pusztítja, fájdalmat okoz saját
testében. Jelena Kazovszkaja látszólag határozott vonalakból összeálló fekete,
nyúlánk, erős karakteréhez akaratlanul is hozzácsatoljuk a karmolást, marást,
gyilkolást - de nem, nem az erősség az, amit ebből a sötét jellemből ki
kell, hogy olvassunk. A környezet megteremti azt a milliőt, hogy megtörtnek
lássuk a figurát, amely valahogy mindig a végtelenbe tekint, még ha az
egybefonódó emberalakok közvetlenül mellette helyezkednek is el. Végtelenül
messze van mindentől és mindenkitől. Egyedül marad a sivatagban, a kúpok,
levelek, piramisok tetején. A sivatag porszemei pedig homogén
szőnyeggé lényegülnek, a levegő nem simogat, súlyként telepszik a lény vállára.
Minden túl semmilyen.
Mondhatjuk, hogy a vászonra vitt expresszív színek eltemetik a tartalmat, El Kazovszkij lelkét, s vele a nézőjét? Lássuk meg, hogy a vásznon az út, ami kettéágazik, nem követel döntést. Hogy a mérleg sosem billen egyik vagy másik oldalra, és a színházi díszletekkel megfestett sivatagképek sosem foszlanak szét. A kutya, a lény, az örök való, maga El Kazovszkij, aki ennyire mesterien tudatosan elrejtette önmagát ezekben az alkotásokban, és csupán lehetőséget biztosít. Ahogy dimenziókat nyit meg az ókori formák szerepeltetésével és a színházi díszlettár megfestésével, úgy azt is hagyja, hogy didaktikussá váljon életműve. Beenged és fogadja nézőit.
Pedig a kutya csak szemlél. Nem tud már azonosulni. Volt valaki, akire társaként gondolt, aki
szelíddé tette, kötötte, mint a sétáltatáshoz használt huzal, mégis akkor, e
látszólagos határok között volt szabad. Önmaga.
(Hozzátenném, Kazovszkij számtalanszor használja a köteleket és a szalagokat,
amivel ezt az érzést kifejezi. Egyszerű kartonalakokat is felhasznál az
egymáshoz való viszonyrendszer szemléltetésére. Karokat használ késként,
öleléseket temetőként.)
A kutya mindig ül. Nem halad, nem tart semerre, még csak nem is menekül - már nincs ki elől. Nem érinti senki, és a vászon élő szereplői, olyan, mintha észre sem vennék.
![](https://872950d8f7.cbaul-cdnwnd.com/0d2701b800569e7661075a69cb00b1ad/200000181-8e4328f403/29130238491.jpg?ph=872950d8f7)
![](https://872950d8f7.cbaul-cdnwnd.com/0d2701b800569e7661075a69cb00b1ad/200000182-0b47f0c3f7/El-Kazovszkij-Aranyegyens%C3%BAly-II._2.jpg?ph=872950d8f7)
![](https://872950d8f7.cbaul-cdnwnd.com/0d2701b800569e7661075a69cb00b1ad/200000183-0f38a10323/el-kazovszkij-varfok.jpg?ph=872950d8f7)
El Kazovszkij vásznai lélekhordozókká váltak. Egy olyan ember rejtette el benne bensőjének legtitkosabb zugait, aki már csak ritkán remélt, de megunhatatlanul foglalkoztatták saját kérdései.
Váljon akképp nyitottá gondolatsorom, mint ezek a kérdések. A művésznő versével, Az árnyam küszöbre vetül (1992) részletével zárom soraimat.
"Eltévedtem a sűrűben,
Bezárult az okozatiság
Szűk köre. Egyre gyakrabban
Riaszt a dolgok
Rövidre szabott ideje köröttem.
Az erőlködés abroncsának ropogása -
Csak a szív józan dobogása
Az alvó valóságban,
Míg ki nem merül,
S hirtelen félbe nem szakad.
Menekülő kis állat
A körberohangált térben,
Hol ajtó nincs, csak törvény,
Öröktől fogva vakító,
Fizetség és veszteségek közt,
Ugyan hova meneküljek most?
Ne higyj a hóban hagyott nyomnak,
Se barátnak, nembarátnak, se ellenségnek,
Sem az ívbe feszítő álomnak,
Mikor már nem bírom, hazudok,
Mindenkinek adósa vagyok.
Talán van egy törvény
Mit rég elhagytunk,
Melyben a világ minden új
Nyögése unisono zeng,
Hová tűnik ez a hang?
Zúgnia kellene, ahogy felszakad
Az ajkakról, kezekről,
Láncokról, térdekről, kerekekről, elválástól.
Mi ez a csönd hirtelen?
Lehet, hogy ez a csendet
A sok nyögésért kaptuk cserébe,
Csönd vesz körül,
Falként a futkosásban.
Belé verheted fejed,
Benne építhetsz tűnékeny házat
Körötted Gomorra és Szodoma,
Rajta át nem törhetsz.
Mi állatok hiába üvöltünk
Törvényekkel és okokkal körbevéve,
A csendtől nem hallani
Sem a bánat hörgését,
Sem a fogcsikorgást, sem a bőgést, sem a kiáltást.
Csendes a kontinens.
Én mégis futok, amíg bírok
Az elvarázsolt körben,
A tűzhöz nem közelítve,
Nyűszítve és ugatva futok
Az én tajgámba.
És úgy tűnik, hogy a fehér fény,
Melybe a csöndet öltöztették
Rajta fűzőként oly szorosan feszül,
Hogy nincs benne több hely."
Írta: Kolle Gabriella
Minden jog az El Kazovszkij Alapítványt illeti meg!