Virtuális ikonok

Kultúránk folytonosságának fontos alaptétele, hogy utódaink számára biztosítsuk az átöröklődés lehetőségét; elültessük bennük a mélyre és sokfelé ágazó gondolkodás magvait, a kíváncsiságra való hajlamosságot és az emberi értékek megbecsülését.  Ebben a folyamatban nem kis részt vállal magára a művészet. Míg a különböző irodalmi alkotások olvasásán keresztül nyelvi, a memóriakészségek fejlesztésének segítségével tudásgyarapítás zajlik le, egy színházi darab megtekintése a vizuális készségek, társadalmi konvenciók és konfliktusok megoldására fejleszt, addig a képzőművészet az önkifejezés sokszor tudat alatti megfogalmazásában is gyógyírt jelenthet. A fiatalabb korosztály számára sokszor unalmassá váló kiállítási tárlatok, ahová kényszeredetten hurcolják el őket, színekből, alakokból - víziókból áll. Egészen máshogyan látnak ők, mint mi. Miért fontos mégis az, hogy lássák? 

Hiszem azt, hogy a művészet nem csak az érzékeinkre van hatással, hogy a megfelelő tudástárral rendelkezve a funkcionalitáson és önkifejezésen túllép egy globális üzenet, ami mindennél jobban hat.  Ez a kapocs emberi és kulturális viszonylatban is összeköt bennünket, hiszen például teszem azt, ki nem rendül meg, ha Munkácsy Mihály képeit méltatják külföldön? Magunkénak érezzük, és nem szerfelett birtoklási vágyunkból, hanem mert belőlünk és rólunk mint a magyarság egészéről szólnak ezek a bizonyos mesterművek. Szükségünk van ugyan a folyamatos tájékozódásra, hogy eligazódjunk nemzetünk színfoltjai között, de éppen ez az, amiben a gyerekeket is segítenünk kell. Közös eszmecserét kell folytatnunk, mint egyenlő felek, akik pusztán egy kép előtt állva, értőn diskurálnak. Van, hogy ők többet látnak, mint mi. 

A Deák 17 Galéria aktuális csoportos kiállítása nem csak azért fontos, mert különböző korcsoportokat emel ki, hanem mert melléjük kortárs festőművészeket rendel, hogy egyetlen témai megkötésről kommunikáljanak a művészet nyelvén. A közösségi média hatása jelen korunk egyik legmeghatározóbb témája, amit gyakran igyekszünk figyelmen kívül hagyni, holott mindannyian velük - s sokszor általuk, már-már belőlük táplálkozva élünk. Ezért is fontos a róla való diskulzus, veszélyeinek és előnyeinek felismerése.

A különböző általános iskolák és gimnáziumok diákjai (több helyütt tanáraikkal kiegészülve) a digitális világot, annak ikonjait és példaképeit jelenítik meg saját felfogásukban, sokszor éppen nem választ, hanem kérdést hagyva bennünk. A kapcsolódó kortárs kiállítóknál magyarázó szövegek olvashatóak, a fiatal generációknál a néző feladata, hogy értelmezze a képeket. Miért van ez? A kiállítás kurátora meghagyja a szabad kiindulási pontot a hatalmas térrel rendelkező kiállítóteremben, ezért egyrészt bárhonnan elkezdhetünk szemlélődni, másrészt nincsenek "felfűzve" a képek külön tematikák szerint. Az iskolák képeit többnyire elszórva találjuk meg, bármiféle csoportosítás nélkül, ami némiképp zavaróan hat. Láthatóan nem készültek rá, hogy ennyi pályamű fog érkezni, a külön felállított pavilon és az egymásba érő képek is ezt mutatják. A szövegek hiánya viszont nem a helyspórolás miatt van. Tudni érdemes, hogy a kiállítás megnyitójára zömmel fiatal korosztály látogatott el, akik érdeklődve kutatták saját képeiket valamint keresték fel a társaikét. És itt van a kutya elásva...! Ezekre a fiatalokra nem a búskomorság volt jellemző, arcukról nem az unalom által festett kifejezés volt leolvasható, hanem az örömé és a boldogságé. Ők értették egymást. A kortárs alkotókat viszont nem, vagy alig, a magyarázó szövegek nélkül talán szürke folt maradt volna néhány alkotás helyén. 

A pályázatra készített alkotások nem csak az alkotómunkában, hanem magában a kiállítás apropójában is a fiatal közönséget célozza meg, de kifejezetten nem ajánlanánk, hogy az idősebbek maradjanak otthon. Nem csak a kíséret és az érett elme magyarázatai miatt fontos, hogy végignézzék ezeket a technikai megkötés nélkül készített ikonokat. Mi bátran kijelentjük, hogy rengeteget ismerkedünk közvetlenül a képzőművészettel, de az, hogy ennyire meglepjenek bennünket az alkotások, még nem volt példa. Csodálattal vegyes elismeréssel pislogtunk rá a sokszor tíz-tizennégy éves gyerekek pályamunkáira, és bevalljuk, a "sírjak vagy nevessek" esetre is volt példa. Élmény. Azt hiszem így lehetne a legtömörebben jellemezni a hatást.

Sokáig érlelődik egy ilyen különleges találkozás, de ezúttal a helyszínen megfogalmazott kritika aktuálitása nem változott. Van egy szint, amit meg kell ütni, ha nyilvánosság elé akarjuk tárni a produktumunkat, így mi vállaltunk volna az elutasítás örömtelenségét, hogy csak a minőségi munkáknak hagyjunk teret. Természetesen ebben nem a fiatal alkotók hibáztak. 

Kanyarodjunk kicsit vissza. Miért fontos a hazai kortárs alkotók produktumait analógiaként felmutatni ifjú tehetségek körében? A válasz a hasonlatosság, a kiválasztott témák egymásra rezonáltságában keresendő. Mélységében eltérő, megjelenítésében különböző skálákkal dolgozó értők kerültek párba, akik mint a több tíz éves fa gyűrűi viszonyulnak egymáshoz - összekapcsolódva. Végtérre is, a média feladata egymás összekapcsolása, ahogy az éppen azt karikírozó avagy szinte szentségként felmutató kiállítók között is létrejött ennek a fontos tárlatnak a során. 

Két nagy elme gondolatát hozom zárásként, először Pablo Picassóét, aki azt mondta, "minden gyerek művész, a kérdés csak az, hogyan maradjon művész felnőtt korára", valamint Robert Shuman gondolatát, miszerint "lelkesedés nélkül nincs nagyság a művészetben."

A kiállítás megtekintését olyanoknak ajánlom, akik gyermekükben szeretnék elültetni a kultúra magvait és megszerettetni velük az ábrázoló művészetet valamint nyitottnak érzik önmagukat is, hogy belelássanak kicsit a fiatalok látásmódjába. A huszonegyedik század a lábaink előtt hever... A felnőttek számára az igazi fűszerezést pedig megadják számunkra a kortárs alkotók remekművei. 

Írta: Kolle Gabriella
Kiállítás megtekinthető: 2017. április 01., 1052, Budapest, Deák Ferenc utca 17. 
Szervező: Szarvák Antal képzőművész
Az első kép egy általános iskolai tanuló munkája, az utóbbi két beágyazott kép Pintér András Ferenctől és Éberling Anikó kortárs művészektől származik. 
Fotókat készítette: Csikós-Tóth Fanni