Hermann Zsófia

Az öngyógyítás vásznai

A 21. század legnagyobb félelme, hogy beleveszik a világba a lelkünk...

Hogy minden innovatív megoldás, koreszmény egyfajta lecsupaszított irányba, lelkünk ellenébe vág, ha nem közvetetten azt támadja. Megvallom őszintén, nehéz. Akik eddig is olvasóim voltak, tudják, hogy legfőképpen az egyenes beszédet kedvelem és a mélyen, lélekhez szóló munkák tudnak elragadni egy olyan megnyugtató létállapotba, amik által a művekről könnyedén, aprólékosan körüljárva, s még véletlenül sem erőszakosan túlszellemesítve vagy tankönyviesen szólva "művészetelemzőként", sokkal inkább könnyen mesélve tudtam Hozzátok szólni. Egy nagy félelmem az, hogy ez a Látás egyszer kiveszik.

Az elmúlt másfél évben kialakult járványügyi helyzet némi aggodalommal töltött hát el, mikor első galériatúrámra indultam a számomra és a nagyközönség számára is újdonságként ható Godot Kortárs Művészeti Intézetbe (a továbbiakban GICA), egyszerre három, Tétényi Gabriella Erotic center, Rabóczky Judit Rita Vasének és Hermann Zsófia Testmetafórák című kiállítását megtekinteni. Mint a címből is kitűnik, utóbbiról beszélnék részletesebben, de cikkünk végén ismertetni szeretném a további két kiállítást is.

A Godot Galéria az elmúlt években szemmel láthatóan kinőtte magát az ismert "Bartók Béla úti galériaszint a Mohánál" hivatkozásból. Budán maradva, az egykori Goldberger Textilgyár mintegy 1100 négyzetméteres terének átalakításával igazán eszményi kiállítóhelyet álmodtak meg (700 négyzetméter a csarnoképület, ehhez adódik hozzá a 400 négyzetméteres Labor, ami számomra hihetelennek tűnik, hogyan lehetett működni ennek előtte laboránsként ennyi keskeny lépcsőfordulóban...). Az eredmény meghökkentő: a terek egyszerre átlépnek a "gyárterület" hangulaton, mégis megmarad az indusztriális közeg hatása egy modern szemléletű, igényesen kialakított és felszerelt intézményként, egy klasszikus, feszélyező múzeumi tér letisztultságával ellenben. Külön örömmel tölt el az ablakmatricák fennhagyásának lehetősége, s hogy nem sötétítették el a belső tereket olyan módon, hogy szeparálni tudják a környező épületek emlékidéző atmoszféráját. A beillesztett képek elképzelésként lefestik, ám érzékeltetni nem tudják a 200 éven át működő, majd az 1997-ben leálló Óbudai vállalat meghatározó hangulatát, amibe eszméletlen jól bele tud a jelenben illeszkedni a kortárs művészetet megjeleníteni kívánó képzőművészeti központ.

A GICA Labor 4 emeletének igen nagy részét Hermann Zsófia munkái uralják: első munkáit egy kisebb térben Sejt címmel láthatjuk. A számozott képek egy-egy mozdulatban megrekedő emléktöredéket jelenítenek meg, ám nem akárhogyan. A test választott területeire való ránagyítás során bár maga a mozdulat megtorpanni látszik, a képek sajátossága, hogy a technika becsapja az ember érzékeit. A művész lágyan rétegzi az akrilfestéket, hangsúlyossá téve azokat a pontokat, mellyel kiemel akár főbb testvonalakat, akár vastagabb bőrrétegeket. Valójában ténylegesen sejtekből építi fel a pigmentekkel a vásznon szereplő alakot, ám a bemozdulás hatására, elmosódottságra enged következtetni maga a technika. Mintha maga a történés egy mozgókép több elemét kívánná egybeolvasztani. A fehér háttér és a festés kellemes, megnyugtató jellegét határozottan kizökkenti az erős vörös szín végigfolyatása, mellyel a vér érzetét kelti. Sebzettséget sugároz a néző felé, s míg a vásznak megmásíthatatlan emlékfiolákként függnek a falakon, szinte átérezzük a belső harcot, mely belőlük árad. 

A képek esztétikája tragikusan lebilincselő, paradox hatást vált ki.  

Hermann Zsófia saját magát használja alkotásaihoz modellként, elmondása szerint a traumakezelés eszközeként, hiszen pszichéjének kivetítése meditatív terápiaként szolgál. Mikor saját magunkat definiáljuk, az emlékek mindig fő szempontot játszanak. Tulajdonképpen Akik vagyunk, ahogy viselkedünk vagy kezeljük helyzeteinket, mind-mind régmúlt emlékeinkre reflektálnak. A saját belső viharaink kivetülésének érzékeltetésével a művész arra próbál rávilágítani, mennyi eltemetett seb húzódik mindannyiunkban. Érzelmi világunk sérültségét pedig hatalmas erőráfordítással próbáljuk mind-mind mélyebbre helyezni, mintha ezzel nihilizálhatnánk ezeknek a meglétét (Beszorítva II, 2021).

Képein a nőiség, a női test és lélek kapcsolata egybeolvad. Teljes alakos képeknél egy-egy elernyedő vagy feszültséget kifejező mozdulat árulkodik róla, hogy a magabiztos kisugárzás milyen mélységeket rejt. A nagyalakú képek közül kiemelkedő a Kelj fel! I-II. című kép, mely lehetne akár egy ébredést követő gondolatsor leképezése is, míg végbe nem megy a cselekedet. A jelenet azonban arra a sebzettség-érzésre hívja fel a figyelmet, mikor valami nagyon erős hatás vagy tragédia következtében az a bizonyos lelki erő elhagyja az emberalakot. A gondolat megreked, még ha a lélek szárnyalna is.

Végül személyes kedvencemmé nőtt az az installáció, ami egy külön teremben került kihegyezésre, olyan vásznak közt, melyekre mind hatással van. Összefoglalja Zsófia művészetét, és számos jelentésréteggel bír. Ez a Pterocarpus angolensis. Ha hiszik, ha nem Olvasóim, Afrikában megtalálható egy fafajta, mely vérzik. Na már nem a szó szoros értelemben, hanem pusztán a nedv színe egyezik meg a vérével, ami, ha a fa megsebesedik vagy megbetegszik, ugyanúgy patakokban csordogál, mint a vér.

Ezúttal a szimbolikus fán és körülötte jelenik meg a vér, míg a versekkel körbevont törzsön olyan szavakat olvashatunk, mint "porrá leszünk", s "Föloldozás". Egy részen kifejezetten kiolvasható Czegő Zoltán Október nagyasszonya c. verse "Fölszusszan és vérzik színekkel..." töredékkel. Szinte látjuk, ahogy a kivágott fa, mint az ember, egy végzetes pillanatban, szúró lélegzettel ontja magából könnyeit, amit az ember... legtöbbször mélyen legbelül. Csodálatosan szívhez szóló és remekül megkomponált munka, kiváltképp a háttérben feltűnő, önmagát szinte védő képalak fényében.

Természetesen ez egy nagyon nehéz technika, így a nagyon halvány festékrétegek megcsúszása, és a művész által is elmondott hibázási faktor, azaz komplett vásznak megsemmisítése elképzelhetetlen, hogy ne történjen meg. Éppen ezért a vászon maga is sérülékennyé válik, egyfajta lélekhordozóvá, mellyel úgy érzem, meg is fogalmaztam a címként választott szavak konklúzióját: az öngyógyítás maga is fájdalommal jár. Erősen ajánlom a kiállítás megtekintését az önmagunkkal való szembesítés jegyében, illetve magát a művészeti központ bejárását is, hiszen a jelenleg futó kiállítások mind mély üzenetet hordoznak magunkban.

Rabóczky Judit Rita munkássága valódi fűszer a magyar képzőművészet égisze alatt. Egyfajta erő és ironikus szembesítés jegyzi alkotásait, amikhez technikailag számos alkotóelemet felhasznál, átlényegít, majd új köntösbe bújtatva megszemélyesít. Alakjai emberiek, annak minden hibájával, hol groteszk fénytükörként, hol saját maga kreált üvegszemekkel legbensőbb rétegeinhez szólva.

Tétényi Gabriella Erotic center című kiállítása pedig a tárgyi kultúra és az emberi mivolt kapcsolatára hívja fel a figyelmet. A szexuális játékszerek megjelenítése, akár a gyárakban elcsúszott, kinézetre sem imponáló apróbbak, akár az ezeknél jóval robosztusabb emberfigurák, arra keresik a választ, miként kíséri ezt a piacot olyan nagy érdeklődés. A kapcsolódás, illetve függés feldolgozása került ezúttal a művész fókuszába. Szinte tanulmányként jelenik meg a térben, miként lényegül át az hús-vér ember műanyag-figurává, mikor emberi kapcsolatainkat eldobva tárgyiasítjuk életterünket.

Köszönjük az élményt! 


Írta: Kolle Gabriella

A kiállítások megtekinthetők: Godot Kortárs Művészeti Intézet, 2021 július 18.

Budapest, 2016
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen!