Az élet könyvének lapjai

Muzeális szinten többször beszámoltam már minőség- és értékarányosságról, az ország különböző pontjait górcső alá véve. A debreceni Modem, a szegedi Reök palota, a pécsi Modern Magyar Képtár, a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet és a szentendrei Malom mind igényes és egyéni koncepcióra épített, közművelés céljából kiemelkedő intézmények, látogatásuk nem csak a sajtó által kiemeltnek tekintett kiállítások alkalmával érdemes, hanem az év bármely szakaszában. A modern művészet égisze alatt a múzeumok fő feladatainak - így megőrzés, dokumentálás és bemutatás - eleget tenni alapvető kritérium, s a lényegi rész a jövő szempontjából az a végső, ám talán legösszetettebb feladat, hogy a közkincsek bemutatása értékálló minőségben a lehető legnagyobb számú emberhez eljusson. Naprakésznek kell lenni, igazodni a nemzetközi irányvonalakhoz, bevonni a technológiát - ami egy kiállítás legnagyobb buktatójává is válhat -, s közben figyelembe venni a helyi társadalom igényeit. A fent említett vidéki és Budapesthez közel eső városok múzeumai olyan példák, melyeket nagy becsben kell tartanunk, ha kortárs és hazai művészetről szólunk. És itt jönne Budapest, a feltörekvő világváros tárgyalása, ahol a kocsmák labirintusából kikeveredve, bizony a kultúra él és szárnyal, csupán néha az irányvonalak és törekvések gátat szabnak a valódi értékek képviselésének. S noha tősgyökeres pestiként, mégis mindig ódzkodom. Példának okáért a nagyobb múzeumainkról írni. Mert van hogy a mondanivaló elvész, és érezni, hogy a szándék nem tiszta. Önmagam cáfolata, s egyben legnagyobb örömöm, hogy a Magyar Nemzeti Galéria beváltotta reményeimet, ami néhány évvel ezelőtt az évenkénti életmű kiállításban gondolatot öltött, és kortársaink helyet kaptak a budai vár legpompásabb kiállítótereiben.

2018-ban még látható volt Korniss Péter fotográfus nagyszabású tárlata, majd a nyáron bemutatásra került Frida Kahlo életművéből egy gyűjteményes kiállítás - amelyről különféle okokból oldalunkon nem jelent meg cikk -, és október 9-től látogatható, a hőn szeretett, végtelen mennyiségű lehetőséget magában hordozó Nemzeti Galériánk A épületében (ahol ennek előtte látható volt többek között George Baselitz és El Kazovszkij kiállítása is) a Bacon, Freud és a Londoni iskola festészete elnevezésű tárlat.

Noha a közel kilencven alkotást felvonultató Tate Britain gyűjtemény és ezáltal az itthoni kiállítás középpontjában is a brit festészet 20. századi úttörői, Francis Bacon és Lucian Freud, Frank Auerbach és Leon Kossoff állnak, a kortárs művek beemelése és az épületszárny egyedi jellegének kihasználás-fúziójának sajátja, hogy nem kell azt érezzük, uralmi jelleggel piedesztálra volnának állítva. Itt a kortársak nem csupán megemlítendő kötelező elemmel tűnnek fel, hanem valós szálként kapcsolódnak be a brit festészet folytonosságába és tiszteletet érdemlő nagyjaik sorába. Nézzük csak meg, hogyan lett ez a kiállítás más, feltűnő, logikailag tökéletesen felépített!

A földszinti terek első állomása rögtön kortárs-szekció, ahol többek között ismertetésre kerül a kiállítás koncepciója. Glenn Brown (Sekély halálok) és Jenny Saville (Cím nélkül, merev tekintet-tanulmány III.) lebilincselő, tekinteteket vonzó munkáit látva rögtön asszociálhatunk elődeikre, majd Cecily Brown (Fiú macskával) és a szélső teremben Lynette Yiadom-Boakye két alkotásával (Kérdésekbe zárva; Tanácstalanul) és Celia Paul Család témájú képével ismerkedhetünk meg.

Az emeleti rész L alakú szárnyának első alkotója Walter Richard Sickert, a posztimpresszionizmus kiemelkedő alakja, akinek három alkotásával is találkozhatunk (Nuit D'été; Műterem. Egy akt festése; Noctes ambrosiane). Zárójelben megjegyezném, aki esetleg nem ismeri, feltétlenül járjon utána Sickert és Hasfelmetsző Jack közötti párhuzamra, érdekes egy történet :)

Ezt követően Chaïm Soutine Lengyel nő című képe és Céreti korszakának Hegyi útja szerepel, melyen a vastag festékréteg expresszív erejű formavilágban teljesedik ki, csavarodó, hajlongó fákkal, melyek éppen olyan groteszk hatást keltenek mint rémült-átszellemült tekintetű emberalakjai.

Itt találjuk még David Bomberg (A híd és a Tajó folyó rondánál) és Stanley Spencer (Akt Patricia Preece) 1935-ben készült képeit, mielőtt Francis Bacon és Francisco Giacometti alkotásainak termébe lépnénk.

Mintha kitéptünk volna egy lapot az élet könyvéből 

                    - fogalmaz találóan Sickert a Londoni iskola darabjairól.

Az idézetet nem csak az aktuális alkotók, hanem az egész tárlat jeligéjeként kezelném, ugyanis ebben a néhány szóban benne van az a tragédiával kísért nyers szembesítés, ami a korszak alkotásaiban kerül kifejezésre. Ami elemébe vágva fojtogatja a nézőt.

Így amikor a tárlat arról beszél nekünk, hogy mi a közös Bacon és Giacometti művészetében, már Sickert idézetével kiegészülve - értünk mindent. Bár némi túlzás, hogy e két alkotó terméről beszélünk, mikor Giacomettitől csak a Velencei nő IX. szobrot láthatjuk, azonban hunyjunk szemet a párhuzamba állítás kevésségén - Francis Bacon művei egyébként is feledtetik velünk a hiányt. Láthatjuk az Alak a tájban című '45-ös munkát, amin Eric Hallt ábrázolta a Hyde parkban elszenderedve, s ami meglepő elegye a hétköznapiság és a politikai erőszakosság kettősének - nem csoda hát, ha többek között ez az egyik kép, ami meghozta számára a sikert. A hátborzongatónak ható tanulmányai közül egyértelműen a Velazquez-zel folytatott párbeszédének 1950-es alkotása emelkedik ki. Elképesztő élmény élőben látni ilyen remekműveket!

Ezek után ismét David Bomberg egy képével (Bombaraktár) ismerkedhetünk meg, illetve Dorothy Mead (Fekvő alak) és Dennis Creffield (A kutyák szigete a Greenwich-i obszervatóriumban) vezetik át a látogatót Leon Kossoff és Frank Auerbach terméhez, ahol a jobb és baloldalra osztott alkotások rendkívül jól rezonálnak egymással. A kiállítás egyik legfigyelemfelkeltőbb és érdekesebb része ez, úgy gondolom.

A város festőit megihlették a háború sújtotta london körüli munkálatok, Auerbach az Oxford Street-i, míg Kossoff a Victoria Secret-i építkezéssel szerepel a tárlaton, utóbbi expresszív, vastag festékréteggel emeli ki a daruk és munkaeszközök sáros tájba idomuló durva, mégis elemi erejét. Auerbachtól többek között szerepel még a Primrose hill és a St. Pancrasi lépcsők, Kossofftól pedig láthatjuk híres Gyermekmedence őszi délután című alkotását, s a terem végében monumentális, illuzionisztikus korszakának példáját, a Christ Church Spiritalfield's reggel műalkotást.

William Coldstream Slade művészeti iskolájában '49-től méréssel alkotja meg képeit, ezzel lényegében különbözött Bombergéktől, ám számtalan követőre talált a korszakban, így például iskolájához tartozott Euan Uglow, akitől világhírű Georgia és Zagi című alkotása is hazánkba érkezett. A pontos ábrázolás jegyében minden az analitikus mérésre alapult, ennek okán tudjuk hogy a Georgia megalkotása alatti öt évben a modellnek meg volt szabva, hogy haját minden egyes alkalommal egyenes vonalban kell levágni.

Coldstream nagy hatással volt a soron következő alkotóra, Lucian Freudra, akinek módszerei nem sokban különböztek Uglow-tól, a prüdéria azonban teljes mellőzésre került nyelvezetében, azt vallotta, hogy az ember legbensőbb énjét fejezi ki a mezítelen test látványa. A bőr, a hús valósága olyannyira érdekelte, hogy egyes modelljeihez valódi műalkotásként fordult. A tárlaton többek között láthatjuk tőle a Lány fehér kutyával és a Lány kismacskával című képét, a Dohányzó fiú kisképet, különböző önarcképeket és a Leigh Boweryről készült '91-es képét.

Az emeleti szárny másik oldalán ismét visszatérhetünk Baconhöz, itt láthatjuk híres '72-es Trictichonját. 

Amit a halál eddig nem emésztett fel, az folyamatosan áramlik a figurákból és az árnyékaikból." 

Szeretője, George Dyer többször visszatérő alak közel tíz éves kapcsolatuk idején keletkezett műveiben, erről, a kapcsolat milyenségéről és a kétes ügyletekről rendkívül sokat lehet olvasni a szakirodalmakban. Itt láthatjuk Isabell Rawsthorne arcképét még, illetve a Bacon hatása alatt álló John Deakin, David Hookey és Michael Andrews képeit (Deer park).

Legvégül az utolsó terem annak a Paula Regonak a pasztellképeit tartalmazza, aki a Slade-körhöz tartozott, s akinek nőalakjai, ahogy ő fogalmaz, "ki vannak szolgáltatva másoknak". A portugál nők itt nem felelnek meg a társadalom által generált normáknak. Szatirikus, gunyoros hangnemben dolgozza fel hétköznapi, családi témákat.

A kiállítás sajátja, hogy anélkül vezet bennünket végig az angol festészet nagyjai és gyöngyszemeik előtt, hogy tisztában lennénk az idő múlásával. A fonál, ami mentén haladunk, néhol megtörik, ott azonban vitrinek sorakoznak, hogy dokumentumokkal és fényképekkel hitelesítsék a korszakot.
Olvasóim, akik nem mélyültek még el eléggé a brit festészetben, lehetséges, hogy kevésnek érezhetik a kiállítás megtekintésekor az információkat, ám hiszek benne, hogy egy ilyen tárlat képes feléleszteni az emberi kíváncsiságot. :) Mondanom sem kell, mekkora élmény a fent említett szerkesztett vonalakat, a vastag, szinte tapintható festékrétegeket, s a vizenyős, vesébe látó tekinteteket élőben látni! Látogatásomkor a legfiatalabb generáció a legidősebbekkel összegyűlt, hogy megosszák egymással egy bizonyos képbe rejtett üzenetet. Ezt követően a teremőrök is csatlakoztak hozzájuk, hiába van nyitva a tárlat egy több, mint egy hónapja. 

Higgyék el, ilyen ember alkotta csodákat megéri élőben is szemügyre venni!

Írta: Kolle Gabriella

A kiállítás megtekinthető: 2018. 10. 09. - 2019. 01. 13., Magyar Nemzeti Galéria