El Kazovszkij kutyája

Nem akarom megmásítani a valóságot. Nem olvasom el azt a sokféle boncolgató visszaemlékezést a művésznő körül csoportosuló ismerősöktől, akik végigkísérték Jelena Kazovszkaja életútját, és nem hagyatkozom arra a tetszelgő gesztusra, amivel halála után a napi sajtó elemzéseket erőszakolt ki magából. A hiteles életmű-adatokért az El Kazovszkij Alapítvány honlapján és számos művészettörténeti honlapon olvasni lehet.

A KUTYA kapcsán csak a benyomás számít. Ezt próbálom megfogalmazni, félreérthetetlen egyszerűséggel, a magváig lecsupaszított valójában. Ugyanis a kutya minden produktumban ott van, amin El Kazovszkij keze munkált. Néha sakál vagy farkas testet öltött, a keretet képző táj pedig az üres, végtelenül csendes és magányos sivatagon keresztül a magaslati kúpokig és piramisokig terjedt. A repertoár tehát nem szűken behatárolt, egyetlen helyzetre reflektáló szituációból fejlődik ki. Nem korlátozza magát az alkotó, nem tömöríti sablonba érzéseit. 
Az állatalakok kreatúrája - beszélünk most kiváltképp a kutyáról - maga a lélek megtestesítője. Egyúttal az én is, ami azt a lelket hordozza, ami nyögi a terhet, lázongani, kitörni kíván. El Kazovszkij felhatalmaz minket, hogy lássuk, mit visel, s mintegy tálcán kínálja a szembesítést, hogy mi is Ő vagyunk, szelete egy kozmosznyi körforgásnak, amibe csatlakozva a földi szféra tanítására vagyunk utalva.

A jelentés, a hordozott tartalom azonban fix.
A kutya hűsége, folyamatos, megnyugtató jelenléte figyelmet kíván - csakúgy mint saját spirituszunk. A kép a köznapi gondolkodásban bevillanás szinten felidézi bennünk a saját farkába harapó eb képét, aki körforgást végez, önmagát kergeti. Keresi magát, a megtalálás pedig pusztítja, fájdalmat okoz saját testében. Jelena Kazovszkaja látszólag határozott vonalakból összeálló fekete, nyúlánk, erős karakteréhez akaratlanul is hozzácsatoljuk a karmolást, marást, gyilkolást - de nem, nem az erősség az, amit ebből a sötét jellemből ki kell, hogy olvassunk. A környezet megteremti azt a milliőt, hogy megtörtnek lássuk a figurát, amely valahogy mindig a végtelenbe tekint, még ha az egybefonódó emberalakok közvetlenül mellette helyezkednek is el. Végtelenül messze van mindentől és mindenkitől. Egyedül marad a sivatagban, a kúpok, levelek, piramisok tetején. A sivatag porszemei pedig homogén szőnyeggé lényegülnek, a levegő nem simogat, súlyként telepszik a lény vállára. Minden túl semmilyen.

Mondhatjuk, hogy a vászonra vitt expresszív színek eltemetik a tartalmat, El Kazovszkij lelkét, s vele a nézőjét? Lássuk meg, hogy a vásznon az út, ami kettéágazik, nem követel döntést. Hogy a mérleg sosem billen egyik vagy másik oldalra, és a színházi díszletekkel megfestett sivatagképek sosem foszlanak szét. A kutya, a lény, az örök való, maga El Kazovszkij, aki ennyire mesterien tudatosan elrejtette önmagát ezekben az alkotásokban, és csupán lehetőséget biztosít. Ahogy dimenziókat nyit meg az ókori formák szerepeltetésével és a színházi díszlettár megfestésével, úgy azt is hagyja, hogy didaktikussá váljon életműve. Beenged és fogadja nézőit.

Pedig a kutya csak szemlél. Nem tud már azonosulni. Volt valaki, akire társaként gondolt, aki szelíddé tette, kötötte, mint a sétáltatáshoz használt huzal, mégis akkor, e látszólagos határok között volt szabad. Önmaga.
(Hozzátenném, Kazovszkij számtalanszor használja a köteleket és a szalagokat, amivel ezt az érzést kifejezi. Egyszerű kartonalakokat is felhasznál az egymáshoz való viszonyrendszer szemléltetésére. Karokat használ késként, öleléseket temetőként.)

A kutya mindig ül. Nem halad, nem tart semerre, még csak nem is menekül - már nincs ki elől. Nem érinti senki, és a vászon élő szereplői, olyan, mintha észre sem vennék.

El Kazovszkij vásznai lélekhordozókká váltak. Egy olyan ember rejtette el benne bensőjének legtitkosabb zugait, aki már csak ritkán remélt, de megunhatatlanul foglalkoztatták saját kérdései.

Váljon akképp nyitottá gondolatsorom, mint ezek a kérdések. A művésznő versével, Az árnyam küszöbre vetül (1992) részletével zárom soraimat. 

"Eltévedtem a sűrűben,

Bezárult az okozatiság
Szűk köre. Egyre gyakrabban
Riaszt a dolgok
Rövidre szabott ideje köröttem.
Az erőlködés abroncsának ropogása -
Csak a szív józan dobogása
Az alvó valóságban,
Míg ki nem merül,
S hirtelen félbe nem szakad.
Menekülő kis állat
A körberohangált térben,
Hol ajtó nincs, csak törvény,
Öröktől fogva vakító,
Fizetség és veszteségek közt,
Ugyan hova meneküljek most?
Ne higyj a hóban hagyott nyomnak,
Se barátnak, nembarátnak, se ellenségnek,
Sem az ívbe feszítő álomnak,
Mikor már nem bírom, hazudok,
Mindenkinek adósa vagyok.
Talán van egy törvény
Mit rég elhagytunk,
Melyben a világ minden új
Nyögése unisono zeng,
Hová tűnik ez a hang?
Zúgnia kellene, ahogy felszakad
Az ajkakról, kezekről,
Láncokról, térdekről, kerekekről, elválástól.
Mi ez a csönd hirtelen?
Lehet, hogy ez a csendet
A sok nyögésért kaptuk cserébe,
Csönd vesz körül,
Falként a futkosásban.
Belé verheted fejed,
Benne építhetsz tűnékeny házat
Körötted Gomorra és Szodoma,
Rajta át nem törhetsz.
Mi állatok hiába üvöltünk
Törvényekkel és okokkal körbevéve,
A csendtől nem hallani
Sem a bánat hörgését,
Sem a fogcsikorgást, sem a bőgést, sem a kiáltást.
Csendes a kontinens.
Én mégis futok, amíg bírok
Az elvarázsolt körben,
A tűzhöz nem közelítve,
Nyűszítve és ugatva futok
Az én tajgámba.
És úgy tűnik, hogy a fehér fény,
Melybe a csöndet öltöztették
Rajta fűzőként oly szorosan feszül,
Hogy nincs benne több hely."

Írta: Kolle Gabriella
Minden jog az El Kazovszkij Alapítványt illeti meg!