Felhívások tárlata Poreč 58. Annaléja

Nap mint nap szembesülünk vele, milyen véges földi létünk és életterünk. Számunkra kedves emberek mennek el idő előtt mellőlünk - keserű dühvel küzdünk a technológiával, hogy mind élvezetesebbé és egyszerűbbé tegyük munkanapjainkat, míg egészségünk fenntarthatósága érdekében tett fáradalmaink minduntalan zsákutcákba futnak. Kesergünk, amiért egyik nap a 40 fokos hőség teszi próbára szervezetünket és szikkasztja ki földeinket, másnap pedig csontfagyasztó hideg hagy hórétegeket hegyeinken. Felkutatunk új állatfajokat, míg a már felfedezettek sorra halnak ki.

Furcsának nevezhetjük emberi kapcsolatainkat, bár sokkal merészebb kifejezés illetné. Családaink életközösségek volnának, amikben az életeket összekötő kötelékek valahogy a sodort acélból ökörnyállá alakultak. Közösségeink az online felületek platformaira sorvadtak, profilképet és meméket rejtünk. A társadalmi elfogadást és toleranciát hírből nem ismerjük, s talán össze sem lehetne a nagybetűs 21. századi állapotokat hasonlítani a történelem bármely szakaszával, hiszen ott nem létezett még hashtag, amivel ki lehetett volna magasröptű gondolatainkat emelni, anélkül, hogy tisztában lennénk jelentésével és gyakorolnánk erényeit. Taposunk az értékek özönében. Bár emberek vagyunk és egymásért létezünk, használunk és kihasználunk, pusztítunk mindent magunk körül.

Horvátország művészetileg kiemelkedő városában, Porečben, társadalmi, történelmi, ideológiai, egzisztenciális, szexuális és személyes történetek kerülnek a művészek alkotásainak középpontjába. Némelyek egész életművüket képviselt ügyüknek szánják, mások sorozatokba rendezik tematizált munkáikat.
Poreč városában immár 58. alkalommal rendezik meg az egyik legrégebbi kortárs csoportos kiállítást, az Isztriai parlament néven ismert épületben. Az építészeti remekmű hányattatott sorsát remekül nyomon lehet követni. Az eredeti, 13. századi ferences kolostor gótikus stílusban épült, ezt a 18. században átalakították barokká, majd a napóleoni időkben elveszítette vallási jellegét, egyes része iskolaként, másik borospinceként működött, később falait a második világháborús behatolás pusztításai keserítették meg. Amit most láthatunk: egy mellékajtón bejutva a régészeti feltárás nyomán a régi ferences kolostor falait és mozaikját, ami a jelenlegi, kortárs művészeti intézmény jellegéhez csodás kiegészítést nyújt. Innen egy modern lépcsőn jutunk fel az épület felső szintjére (alsó szintje érintetlen, romos jelleget őriz, hiába hívogat az ütött-kopott faajtó), itt azonban a lélegzetünk is elakad: a barokk (1751-es) mennyezeti munkálatok, így a bolognai Giuseppe Montevinti gyönyörű rokokó stukkói és a velencei Angelo Venturini freskói szinte érintetlenül fennmaradtak.

34 művész kiállított munkáit látjuk, túlnyomó többségben horvát nemzetiségűekét, ám britek, lengyelek és szlovének is képviseltetik magukat - ismeretlenek voltak számomra, és már úgy gondolom, hogy ez hiba, hiszen míg elmélyültem munkáikban, rákerestem életútjukra és lefordítottam a fülszövegeket, számos új megközelítéssel és ismerettel gazdagodtam, ezért úgy gondolom, néhány szóban Olvasóimmal is megismertethetem a kiállítás anyagának egy részét.
Sebastijan Dračič Igazságkerülő című olajképe az antropocén földtörténeti korszak által ihletődött, mely egy javasolt elnevezés a bolygó természetes folyamatain uralkodó és abba belenyúló emberi befolyásra. Az 1950-es évektől elburjánzó intenzív nukleáris tevékenység, technológiai haladás és tömegtermelés, az ipari szennyezés és más káros jelenségek révén az emberiség a természetes egyensúllyal játszik. Erre kívánja felhívni a figyelmet festményével a művész, melyen légi felvételként mutatja be az atomrobbanás hatását az érintetlen földre, utalva az elkerülhetetlen következményekre, melyeket már érezhetünk.

A kiállítás egy távolabbi pontján ismét találkozhatunk egy olajképével, a Névtelennel, mely az ember és a természet közötti szétválás állapotát közvetíti. Házának formája Mies Van der Rohe Farnsworth-i házát idézi, mely a funkcionalizmus és a modernista esztétika egyik remekműve. Az erdő sűrűsége és önmegújító jellege itt fenyegetőnek és fékezhetetlennek tűnik.

Robertina Šebjanič szlovén művésznő, legalább annyira művész mint kutató. A vízi környezet foglalkoztatja, komplex munkájának célja az öntudat felemelése, hogy a vízi élőhelyek szennyezése abbamaradjon és a Föld megtarthassa természetes mérlegét, biztosítva az állatfajok élőhelyét. Az ismeretek terjesztése céljából részt vesz konferenciákon és vitákon, humán és természettudományi szakértőkkel működik együtt, audiovizuális előadásokat tart és térbeli kompozíciókat kreál. A Sötét cseppek is egy audiovizális projekt, amely során a barlangban levő víz hangjait idézi fel a nézőkben. Ez a rejtélyes és titokzatos világ, ahol a földtani és biológiai idő a saját ritmusa szerint folyik és olyan szépséget rejt magában, ami még az ember számára is alig ismert.

Andrej Kurtin a kert témáját dolgozza fel, nem csak mint szimbolikus teret, hanem mint az életciklusok (születés, növekedés, élet és halál) fontos tartományát. A szimbolikus jelentésrétegek az évszázadok során illeszkedtek a kulturális örökségekhez, igényekhez és tükrözték a világ megértésére törekvő emberek szemléletét. Ez a világ olyan szegmense, aminek egyszerre a biztonságossá teremtése, egyszerre pedig teljes átformálása is garantált. A művész láthatóan sokat gondolkodik a témáról, három kiállított alkotásával pedig arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy milyen nagy léptéket szabunk emberi létezésünknek. Újszerű megfogalmazásával a kert a bomlás és az egyéni félelmek színterévé változik.

Az Alap a sárban elnevezésű sorozat egy darabja a kiállított, ellentétekre épülő festmény. Zlatan Vehabovič azt aknázza ki, hogy minden építményről azt feltételezzük, hogy szilárd, stabil és megbízható. Az sár kétarcúságának titka azonban szintén a látszólagos szilárdság, mely azonban a festményen egy vihar utáni kiaknázottságot, sebzettséget mutat. A sötét színek és mély tónusok a stabil formák szétesését rejti, az ember menedékének pusztulhatóságát és a természeti értékek élettartamának veszélyes rövidségét. 

Személyes reflexió az emlékekkel telített gyermekkor témájának felidézése Igor Ruftól, aki egy munkaasztalt jelenít meg, ahol hosszú órákat töltött tanulva. Egy hegyes szerkezettel és egy munkalámpával egészíti ki az objektumot, talajának pedig a képregények csattanásának hangját választja. A hegyek a természetbe hívogató álmodozást jelenítik meg, amely a kimerítő tanulóidőszak egyetlen mentsváraként szolgált. A szabadság és a természetbe menekülés az iskola szigorú szabályrendszere mellett egy olyan fiatalember vallomása, akinek a kiszabott határok túl embertelennek bizonyultak.

Petra Orbanič és Marija Plečko olyan fiatal művészek, akik a természetben és a természetes elemekben fedeznek fel létfontosságú és kreatív lehetőségeket. Túrázás, sétálás, hegymászás közben gyűjtik a természetes anyagokat és ez válik művészi tevékenységük kiindulópontjává. A látott munka hosszú és fáradtságos munka eredménye. Az ágak begyűjtése, vágása, beillesztése és újbóli formára vágását követően olyan tömör objektum keletkezett, melynek köszönhetően a természetes anyagoknak közvetlenül érezhető az energiája a térben.

Az Üres ég fotóinstalláció Marina Paulenkától és Borko Vukosavtól etnikailag kevert kapcsolatok személyes történetéről szól. A horvát egykori demarkációs- és határvonalak bejárásával a szomszédos országok és természetes tájak közötti feszültségeket és konfliktusokat elevenítik fel, legyen az akár politikai, vallási, gazdasági vagy kulturális különbözőség, olyan fotókat hoznak létre a határok mentén, melyeken közvetlenül egyáltalán nem látszik semmiféle "határ". Emberi határok ezek csupán, mely a természetet nem érinti. Az installáció részeként egy csokor virágot állítanak ki egy vázában, a szocialista korszak emlékeként.

A természet nyújtja a folyamatos ösztönzést annak a Jasenka Buljnak, aki számos médiaspektrumon keresztül megjeleníti azokat. Ezúttal palettáját monokrómra sűríti, ám ez a redukálás sem csökkenti a természet erejét és élettel telítettségét. Ciklusa (A vízszint felett) sok darabot ölel fel, ezek azonban működnek független egymástól is. A rajz dominanciája, a minimalizmus és az erős kifejezésmód a tradícionális japán tájképfestészetet idézi.

Zrinka Barbaric különös megközelítéssel és a szerves "anyaggal" való munka révén hoz létre különleges műalkotásokat. A művész begyűjti a halott rovarokat, állatokat és növényeket a műterme körül, összegyűjtve megőrzi őket és hagyja hogy azok elporladjanak. Ennek következtében egy porszerű struktúrára támaszkodik művei elkészítésekor, hogy kötőanyag felhasználásával, új formákká alakítsa őket. A kémiai átalakítás és az új kontextus kialakítása erős szimbolikus töltéssel rendelkező kompozíciókat eredményez. Az Anya installáció egy túlméretezett bölcsőre emlékeztet, fő elemét saját édesanyja adta, egy teddy mackó formájában. Ez a játékmackó modellként szolgált a többi, tíz, földi szerves anyagból készített medve-szobor számára. A bölcsőt körülvevő függönyre madarak, darazsak, lepkék és különféle virágok kerültek. Bár az eljárás nem szokványos, nem feltétlenül a műalkotás bizarrságát emelném ki, sokkal inkább a benne élő teremtmények felé tanúsított tiszteletet és finom gondosságot. A művész kérdései az anyasági kapcsolat körül forognak, a sztereotípiákon, s egyben a természet és a kultúra közötti ellentmondáson.

A brit-lengyel fotográfus, Michal Iwanowski rekonstuálta azt a 2000 km-es hosszú kalandot, amelyet 1945-ben nagyapja és nagybátyja megtett a szovjet börtönből haza, Lengyelországba. Fényképciklusában (A szabad ember) feltárja és láthatóvá teszi a kapcsolatot a táj és az egyéni emlékezet között, a tiszteletadás jeleként az emberfeletti erőfeszítésekért. A művész a családi történelemből származó eseményt választja, nem csak hogy kapcsolatát ábrázolja, hanem hogy a veszteségről, a menekülésről, a biztonságról és az otthonkeresés egyetemes traumájáról szóljon.

Silvio Vujičič részt vett a "Bizonytalan beavatkozások: LGBTIQ felhasználók a közkönyvtárakban" című projektben, ahol az LGBTIQ közösség jelenlétét, láthatóságát és pozícióját vizsgálták a közkönyvtárakban. Projektjének középpontjában egy túlméretezett herbárium található, amely két üveg között helyezkedik el. Ideiglenesen ezzel cserélték ki a zágrábi Kranjčević könyvtár eredeti ablakait. Az alkotó a társadalom marginális, rossz helyzetben levő és láthatatlan tagjainak akar hangot adni, az LGBTIQ közösség tagjaként, akiket a virág szimbolikája képvisel. Vujicic konstrukciója új jelentéseket és kommunikációs szinteket hoz létre. A projekt új értelmezése akkor merült fel, amikor a Virágműveket a jelenlegi Poreč-i történelmi terekben helyezték el, ami a horvát újjászületés egyik legmeghatározóbb épülete. Kiegészítve a kiállítótér munkáit, a Poreč-i könyvtár is csatlakozott a kezdeményezéshez, itt a művész százszorszép virágot használt, amelyet különböző szövegek kíséretében könyvjelzőként illesztettek az állomány egyes könyveibe. Így a projekt eléri azokat az embereket is, akik nem látták a kiállítást, a könyvtár nyitottá válik és új kommunikációs szinteket hozva létre, szabadságot biztosítanak a témának.

1960-ban Ivan Kožarić, a Gorgona egyik tagjaként, a Sljeme hegység metszetének fotomontázsát és szobrát készítette el. Az ő általa készített Folyó metszete 1959-60-ig készült. Mindkettővel a természeti témával kapcsolatos elvi gondolkodás korai mintáit jelentik. A folyó metszetének kialakítása izgalmas vállalkozás, hiszen a józan ész azt mondja, a folyadék nem realizálható "metszetként". Kožarić megközelítése a nihilizmust szemlélteti, abszurditást és a tiltakozást a megállapított értékekkel szemben, amelyek mindegyikét a Gorgona tagjai is vallották. Tevékenységüknek, levelezésüknek, a természetbe való kirándulásoknak és a műalkotásoknak hatalmas hatása volt a későbbi generációkra. A Gorgona csoport spirituális befolyása mai napig érzékelhető, ezért Kožarić szobra a folyó keresztmetszetéről egy csodás mérföldkő és a kiállítás kiindulópontja is lehetne egyben.

Marcus Doyle brit fotográfus a természet adottságainak csodáit fotózva saját tapasztalatait teszi láthatóvá. Hűségesen ragaszkodik az analóg fényképezéshez, eddigi sorozatai a kaliforniai tengerparti és elhagyatott partmenti területekről és a világ számos pontján ihletődött tájképekből áll. Éjszakai tájképeinek sorozata egyúttal a természetes színekkel való játékot rejti, s egyben utal nagyapjának elvesztésére is, így a természet állóképei ezúttal emlékeket őriznek.

A Mikrotájkép elnevezésű mű Kristina Pongráctól egy heterotópia, egy fenntartható zárt rendszer. A természetes mikrorendszer egy része hermetikusan le van zárva két üvegfallal. Ebben a keretben az élet és a fotoszintézis természetes folyamatai játszódnak le. Az alkotó tanulmányozta a Wardian eseteket, a mai terráriumok és viváriumok elődjeit, amit a 19. században számos esetben felhasználtak, hogy más földrészekről Európába juttassák az egzotikus növényeket. Ezek valójában a növény és állatvilág önfenntartó rendszerei, N.B. Ward brit tudós szerint: A rendszer funkciói anélkül léteznek, hogy az emberek befolyása hatással lenne rá, anélkül, hogy levegőn lennének és öntözni kéne őket. A Mikrotájkép megteremtésével a művész arra ösztönöz bennünket, hogy figyeljük meg a teremtés folyamatát, annak érdekében, hogy tudatában legyünk a természethez fűződő kapcsolatunknak, amely tökéletesen kidolgozta önfenntartó képességét. Ezzel demonstrálja azt a megoldást, melyet a saját jövőbeni házához is fel akar majd használni.

Írta: Kolle Gabriella

A kiállítás megtekinthető: Horvátország, Poreč, 2018. 08.02. - 09. 15.