Franyo Aatoth és Masayuki Kai

Szeretjük az állandót, és próbálunk ragaszkodni ahhoz, amink van, legyen szó akár a munkahelyünkről, vagy a kapcsolatainkról, ám van ennek egy érzékeny, szűkre szabott határa, ami után már monotonitásról beszélünk. Ami a "végtelenszín-világot" egyhangú szürkével tölti meg, s az ingerszegénység börtöncellához hasonló helyiségbe szorítja elménket és lelkünket egyaránt. Tudjuk, hogy a világ sokszínű, de mikor hagyjuk, hogy a legsebezhetőbb és zártabb rendszerünkre hasson egy újabb hatástömeg, kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy ez a sokszínűség annál sokkal több. Valami, ami zavarba hoz, és kicsit kibillent. Ez máris rossz, hiszen szeretjük azt hinni, minden kerek egész, és nincsen kérdésünk magunkkal vagy a világgal kapcsolatban. És gondolkodunk. Hiszen ezeddig is kiegyensúlyozottan éltünk, amíg ez az eddig feltérképezhetetlen terület megnyílt volna előttünk, és amivel dűlőre kell jutni, vagy legalábbis elfogadni, hogy színfoltja újabb része a világnak. Olyan gondolatfolyamatok zajlanak le ilyenkor, ami legalábbis belső-filozófiai paradigma-váltás, és amihez - akárhogyan is gondoljuk -, erő és nyugalom kell, hogy magunkba olvasszuk. 

"A lehetőségeknek csak a képzelet szab határt" - mondják a híres hollywoodi filmekben, és úgy általában, a médiában szerte. Nem tudom, hogy én gondolom-e csak így, de a művészetben ez másképp zajlik. A képzeleten bőven felülemelkedve vannak a határok, ha vannak egyáltalán.

Aktuálisan tárgyalt kiállításunk Franyo Aatoth és Kai Masayuki munkáit mutatja be. E két, látszólag emberileg és művészetükben is lényegileg különböző művész munkássága valójában nagyon is megegyező az értelmezés milyenségéből adódóan. Képeik távolabbról remek esztétikai minőséggel rendelkeznek, ám kifejezetten ajánlatos és megengedett szemrevételezni közelebbről őket. 
Franyo Aatoth munkái egyszeriben nyújtanak esztétikai élvezetet és merülhetünk el a szimbólumok világában. Olajfestményeinek rétegeiben a kalligrafikus jelek és természet-ihletettség figyelhető meg, de nem zárkózik el a nemiség megjelenítésétől sem. Művészetével az élő, lélegző világot ábrázolja, s érzékenyen reagál annak hatásaira. 

A jelenvalóságot az elemekbe hatoló szuggesztív, elképesztő színeinek használatával mutatja. Kiemelten jellemző rá a vörös színnel való alkotómunka, ami leginkább háttérként érvényesül, ám majdnem mindegyik képén feltűnik valamilyen formában. A művész játékos táncra hív minden egyes képpel. Nem kontextualizálja erőszakosan mondanivalójának lényegét, hanem szabadon hagyja a nézőt a mű előtt, hogy hatás és ellenhatás könnyed beszédbe elegyedve a legmélyebb síkokba ereszkedjen.

Ennek az erőteljes képi programnak a közelség a kulcsa, hogy, mint a vörösbe hasított vájat, sebeket szakítson fel, s harmonikus vonalaival összhangba kerüljön a teremtett és teremtmény. A kalligrafikus jelek egyszerre sejtetik velünk a művész sokhelyszínű tartózkodásának vonzatait és juthat eszünkbe a bábeli zűrzavar jelenkori problematikája, a külhoni meg nem értettség és a nemzetek közti érthetetlen-értelmetlen érdekellentét.

Másik művészünk a japán Kai Masayuki, akinek munkái éppen olyan elgondolkodtatóak, mint Franyóé, csupán más értelemben. Kai a műveken látott textilt elássa a földbe, hogy úgymondd megérlelje, megnemesítse, majd onnan kivéve, cérnával rögzíti, különféle geometriai rendszereket hozva így létre. "A tönkretettük a Földet, majd keresünk egy másik bolygót" elvet követve ezen munkái a Mars bolygóra és az ottani élettérre reflektálva jöttek létre. 

A hordozó magában foglalja a világ törvényszerűségeit és feloldja a határt az élesen elhatárolódó érzelmek és a globális nézőpontok között. A távolság és a közelség viszonylatában számomra művészete ennek határáról szól. Az egészen apró, vékony hártyákról amiknek pigmentáltsága vajmi kevéssé üt el egymástól, mégis harmónikusak és szebbek, mint amennyire érzelmileg megviselést okozó és erős tudat kell a gyakorlatban a felismerésükre. 

A földszínek harmóniájával a földi keretek között érvényesülő tudományos rendszerrel kidolgozott műalkotások egyfajta tükröt mutatnak számunkra, kihangsúlyozva annak veszélyét, hogy amit a Föld ellen elkövettünk, ami pusztítást végbevittünk az idők során, az éppúgy megtörténhet máshol, sok-sok év múlva. A célzat azonban nem tanító, hanem figyelemfelhívó, erős vonallal aláhúzva, hogy nem tanulunk, s hogy tulajdonképpen magunkkal állunk harcban, szüntelen. 

Ez a magunkkal való harc és a bevezetőben leírtak buzdítsák olvasóinkat, hogy elmerüljenek e két remek művész munkáiban, hiszen a látvány lenyűgöző, s az üzenet örökérvényű!

Írta: Kolle Gabriella
A kiállítás megtekinthető: 2017. 09.05. - 09.30, Várfok Galéria, Budapest, Várfok utca 11.