Intermittáló tapasztalások 

Bizonyos értelemben a darts tábla felé repülő s majd belefúródó tű pillanatképeinek évtizedekig kimerevített folyamata a jelen, mint korszakhatárok nélküli, befejezetlen, elhúzódó valóság "rajzos" idővonala.
Valóság vagy válság időszaka? Társadalmilag mint a megújulás évtizedei, jelentős ideológiai problémák melegágya; a technológiai fejlődés az emberiség és a magánszféra kölcsönösen rögös útja; földtanilag pedig a termelés melléktermékeinek és biológiai veszélyforrásoknak színtere a jelen. A folytonosság kérdéskörében elmélyedni, miszerint a jelen történései a múlt szemszögéből miként evolválódnak a jövőben, egy folyamatos, visszatérő elem a művészet égisze alatt.  

Kérném, hogy vess még egy pillantást a cikk borítóképére, holott titkon remélem, hogy már megakadt rajta a figyelmed. Oly' sokszor van róla szó! Mégis itt vagyunk, és most igyekszem Veled együtt egy új aspektusát szemlélni. A Buborék szociológiai kérdéskör. A technológia fejlődésünkből adódóan létezésünk új színtere, melynek virtualitása és szűken vett közlési és megjelenési csatornái miatt önmagunk "átpréselése" szűrővel történik. Szeretném ezt világosabban fogalmazni, így hadd utaljak a telefon beszélgetésekre (a végtelenig lehet üldözni vele, és vissza): úgy csűrheted, csavarhatod a beszélgetés fonalát a vonal túloldalán, ahogy a másik fél sem szégyenli. És egyikőtök sem fogja látni, hogy mi a szavainak a súlya. Szúrhatsz, döfhetsz vele, persze simíthatsz is - sem a könnyeket sem a mosolyt nem fogod látni. Nincs mimika, nincs meg emberi lényünk egy alapvető jellemvonása - az egyik legfontosabb! A virtuális tér még erősebb, szívósabb impulzusokat is kivált, mindannyian ismerjük. Ez a buborék, ami mint színtér, belépett az életünkbe, egyszerre vonja magunk köré még erősebben meglévő ismerőseinket, és határol el, miközben a kommunikáció megmarad egy látványos, felszínes síkon. Azokba a fogyasztói csoportokba sorol minket a rendszer az algoritmus segítségével, amik ismerőseink által a legkedveltebbek, így a szelektálás, és úgy mint tájékozódás és többféle csatorna befogadása - ellehetetlenítődik. Ezt az elzárkózottságot szemlélteti Nika Radić installációja, melyhez hanghatások is társulnak. A megszólaltatott, hipnózisba került emberek összefüggéstelen gondolatfoszlányai az elképzelt jövőről szólnak. Mint bármely poszt, ez is: alap, bizonyosság és koherencia hiányával szembesít. A látottak azt az érzést erősítik, hogy a buborékban, a ködfoltos térben bár el lehet veszni, kívülről egy szabálytalan, bizonytalan formát ölt. Se ki, se be nem lehet jutni, s ennek a formának a visszatükröződései - bár összefüggővé válhatna tér a síkkal, mindig egy zárt, elvonatkoztatott tér lesz. Akár az idősík, amiben mindezek alapján létezünk. 

A Ludwig Múzeum nemzetközi csoportos művészeti kiállítása egy idősík összes történését hivatott szemléltetni. Az egyén belső motivációiból, érzelmeiből kiindulva, egyszerre túllépve az egón, közvetlen életterünk meghatározó hatásain keresztül, dekadens történéseket ütköztet a jelenvalóság földrajzi tereitől és kulturális megkülönböztetéseitől elhatárolódva. A korszakhiány (Bernard Stiegler filozófus terminusával élve) kérdéskörének feldolgozása az átmenetiség felnagyításában rejlik, mely során a belső történések folyamata egyben és folyamatában is láthatóvá válik. Bár elsőre kaotikusnak és nehezen értelmezhetőnek tűnik, a kiállítás teret ad a horror vacui érzésének megtapasztalására. 

Cornelia Parker londoni művész az anyag közvetítő erejével jeleníti meg a társadalmi polarizációt, mely jelen esetben a dél-kínai Kantonban figyelhető meg. Az elhagyatott, látszólag használt falapok mindösszesen egy lakótér alkotóelemei voltak, melyet eladásra szántak, újbóli felhasználásra. Szemben a térség fejlődésével, az extra gyorsan felépülő felhőkarcolókkal, a város szélein továbbra is a legszegényebb rétegek, a betelepülő munkaerő lakja az ezekből megépült faházakat. Ezzel egyszerre világít rá az urbanisztikus eltérésekre, és válik megélhetővé egy pillanaton belül az az elszomorító valóság, mely egy elnyomó világrendre jellemző. 

Nathalie Djurberg művészeti képesítése után egy olyan anyaghoz nyúlt, mellyel a legjobban tudta szemléltetni az emberi létezés groteszk, helyenként vicces jellegét.  Szembesítőszínházának gyurmafigurái valójában emberi lények karikírozott megfelelői. Jelen installációjában Hans Berggel alkottak különböző hanghatásokkal, Bizonyos határok átlépése címmel performatív kompozíciót. Néhány szereplő jelentősen hasonlít egy-egy popkultúra-béli ikonra, mégis azoktól függetlenedve elevenítenek fel bizarr szituációkat. A csokoládé tábla például figyelemmel kísér egy nyomtatott oldalt, melynek tükröződése valójában a napfény általi megolvadását eredményezi. Kedves-aranyos a patkány alak strandpapucsban, azonban valódi természetétől ellentétesen ölel át egy tünékeny lufi-figurát. Az egész kompozíció azt erősíti bennünk, mintha egy mesébe csöppentünk volna. Az elszórt darabok, "üveggolyók" és légiesnek tűnő lufik beemelésével azonban az éber álmodás célszemélyeivé válunk, mintha a jelen egy átmeneti állapota kiragadna bennünket a valós térből. 

Az eltérő művészeti médiumok mindig jó hatást gyakorolnak, de talán a Ludwig Múzeum tárlata túl sok videóinstallációt tartalmaz. Az egy helyiségre eső szám valójában több, mint a kiállított kézzel fogható anyag. Ezek közül egy, a New Yorkban élő Mika Rottenberg kellően figyelemfelkeltő munkája kiemelendő. A beillesztett hivatkozásban 0:18-tól látható kivonatos megfelelője a 20 perces videónak. 
Bár némiképp humoros hangvételben, a film bemutatja a lelketlen munkavégzést, amit nők a gyártósorokon végeznek. A sötét, klausztrofób helyiségek valójában létező helyszínek - "A munkát azzal kezdtem, hogy meglátogattam egy gumigyárat Indiában és egy jégsalátafarmot Arizonában." Az ember szájtátva nézi az egész alkotást, mely a létrehozó oeuvre-jében csak egy a sok közül: videói többnyire a nemek és munka összefüggésével foglalkoznak, felhívva a figyelmet a lélekölő női munkavégzés napi valóságára, legyen az házimunka vagy a világ bármely táján végzett fizikai megterhelés. Rottenberg a műtermében "vizuális csúszást" hozott létre a helyszínek között, és a képkockákat kiegészítve alkotott, végeredményben mélyen elgondolkodtatva a nézőt. Érdemes a figyelemre. 

Összességében azt mondanám, hogy a Ludwig Múzeum kiállítása megnyerő, határozottan elgondolkodtató, egy-két hibát fel lehet róni, de olyan üzenetet hordoz, amit a látogató napokig boncolgathat magában. Az apropó pedig, amely miatt feltétlenül időben szerettem volna ezt a kiértékelő cikket elkészíteni, hogy külső helyszínekre is tovább viszik a kiinduló koncepciót. A soron következő állomás a Vörösmarty tér augusztus 2-tól, amit bő egy hónapig látogathattok. Ennek aktualitásáról a múzeum honlapján, vagy a lenti linken tájékozódhattok. 

Köszönöm figyelmeteket! A tű darts táblába éréséig, a jelen minden pillanatával :) 

Írta: Kolle Gabriella 
A kiállítás megtekinthető: Ludwig Múzeum, Kiterjesztett jelen - Átmeneti valóságok, 2022. szeptember 4-ig. 
Külső helyszíni program: