Kolodko Mihály
Rácsodálkozások
Eddigi tapasztalataitok és az oldal története szerint is olyan múzeumok és galériák kerültek említésre az alkotók bemutatásakor, melyek a nagyságra törnek; felvonultatva mindazt a repertoárt, amivel az ember egyik alapvető igénye kerül kielégítésre: a szem és a lélek táplálása. A nagyságnak azonban, hiába, szólni kell róla, két nagyon erős negatív fennhangja van. A bevételorientáltság és az azzal egybefüggő magaskultúra sznobizmus. Tudjátok, nem áll tőlem távol, hogy bevezetőmben rávilágítsak társadalmi problémákra, amik érzékenyen lüktetnek életünkben. Az ellehetetlenítés egy-egy jegyár vagy általános galéria attitűd miatt, mindazon művészeknek félelme, akik mindenkihez szólnának. És ez a félelem korokon átívelő. Valahol ott kezdődhetett, hogy mindig és mindenkor valaminek alá kellett rendelődjön az alkotó. Az emberi alkotó és az emberi műélvező között mindig megszunnyadt egy (keresem a szót, illő lenne finoman fogalmazni, legyen csak) áthidaló réteg. Minél monumentálisabb és barokkosabb fennhanggal fogadtatásra bírni azt, ami valójában Mindnyájunkról szól. Itt, ezeken a cikkeken belül kínosan ügyelek mindig arra, hogy finom művészettörténetiséggel a lélekhez szóló tartalom legyen bemutatva, és minden esetben az művész kerül bemutatásra, de sosem tudom, mennyire érek célt, és mennyire érzitek, hogy én nagyon szeretném, ha szeretnétek mindezt :)
Tovább fűzve a monumentalitás kérdéskörét, pontosan tudjuk milyen megállni egy egész falat lefedő vászon előtt. A pozitív értelemben vett sokk és az ingerek összessége sokakat meglepő érzelmi hullámvasútra ültet. De mi a helyzet azzal, mikor kilépünk a steril térből, s a hullámvasutat követően a meleg takaróval bugyolált megmelengetett lélek visszacsöppen a nagy értékek világába? Hol és milyen csodák mellett haladunk el, milyen színeket fest az égre éppen az évszak, és hány értékes ember fordul felénk szemhunyásnyi pillanatra összeakasztva tekintetét velünk?
Kolodko Mihály csepptengerművész. Művei hatalmas apróságok.
Tudom, hogy ismeritek, az elmúlt években (legnagyobb örömömre) sokaknak felhívta figyelmét munkássága. Éppen ezért nem szeretném azzal kezdeni, hogy gerillaművész, nem szeretnék séma szerint haladni és leírón bemutatni műveit. Az oldal alján megtaláltok egy folyamatosan frissülő térképes segédletet, amit egyúttal szeretnék "reklámozni" is.
Most azonban, a teljesség igénye nélkül bár, de mesélni szeretnék Nektek!
Csak egyetlen bátor nyuszit ismerünk, aki olyan nagy üggyel-bajjal csavargatja füleit, hogy egészen az eget érinti. Ő, ő az! Ámbár a nyuszik szeretnek nagyra nőtt tappancsaikkal a földön ugrálni, a mi Nyuszink valahogy kilóg a sorból. Sosem tudott félni! De ha nem fél, vajon miért választ egy ilyen magas helyett otthonául, mikor ő híres arról, hogy minden konfliktust elegyenget? Bizony Nyuszi azzal a problémával szembesült, hogy minekután ő egyedül van, konfliktus pedig megannyi, neki a legjobb felrepülni az égig, s majd vissza, egy csodaszép kilátással övezett várba. Egy bronz szobor, kezében távcsővel, azóta is hirdeti, hogy kockákkal teli fülei bármikor készenállnak rá, hogy a városiak segítségére siessen.
Hát lám, megéheztünk. S ha megéheztünk: eszünk! Hiába fogyózunk, csokit mindig ehetünk...
Mindnyájunk gömbölyded Gombóc Arthúrja, bár repülni már nemigen tud, egészen Tihanyig utazott. A Balatonnál úgy mondják, a legfinomabb a Balaton szelet. És mivel ő igen nagyon szereti a kerek csokoládét, a szögletes csokoládét és kiváltképp minden finomságot, a mai napig arra vár szépen megformázott lábaival és szárnyaival, hogy szeretett gazdájának, Csukás István emléke előtt tisztelegve, egy kis édességgel kedveskedjünk.
Nézd! Tudod, a nagykövetség kiköltözött a város szívéből, az üresen hagyott épületet pedig maga Mr. Bean látogatta meg! Tudta ő is, hogy nekünk volt egy nagyon kedves nagykövetünk, aki remekül tanult magyar nyelvvel lopta be magát a szívünkbe, na meg persze, még élénken élt benne a kép hogy mi nagyon szerettük a kedvesen vicces történeteit, ezért itt hagyta nekünk legféltettebb kincsét, a mackóját. Megkért rá minket, hogy a szomorú mackót időnként ruházzuk fel, hogy ne fázzon az elhagyatott épületet őrizve, és minél többször látogassuk meg, hogy legyen kivel beszélnie, mint azelőtt.
Mekk Elek bácsi akármilyen idős, tudjuk milyen fából faragták! Ő sosem áll meg, mindig meg szeretne javítani valamit... Egészen Budáig jutott, ahol az építkezések nem nyerték el a tetszését, és úgy döntött, kicsit csálé, de számára tökéletes táblával egészíti ki a teret. Az áll rajta: Moszkva tér. Hiába mondatja vele valaki hogy Szé... Szél tér... Nem fog menni. Az mindig is Moszkva tér lesz neki. Aprócska szemüvege, bár lecsúszott majd' az orra hegyéig, mai napig jól tartja magát bronz sziluettjében.
Maga Mária Terézia! A hölgy kicsit aggódó, persze, meg is értem. Eljött Magyarországra, pihenni, de időközben annyira megtetszett neki Vác, hogy embereit felújításokra bíztatta, és akkor ha már helyben volt, építtetett egy diadalívet is. De azt senki nem mondta neki, hogy 5(!) azaz öt napon belül az építkezés megkezdésével már át is kell kelljen egy lovaskocsival a diadalív alatt. Így hát kiállt a diadalív elé, és sóhajtozva fogadta a részvéteket, és az elismerő pillantásokat szépen fodrozott ruhájára. A legenda úgy tartja, bőre igencsak megégett a kint töltött órák alatt a tűző napsütésben.
Ferenc, késik a gép! - kiabál ki az ajtón egy asszony. Mennyit...? - kérdez vissza mogorván. 16 órát!
Liszt Ferenc éppen koncertre tartott volna. Így hát karba fonta a kezét, és hajtogatott egy papírrepülőt. "A zene örökkévaló, az idő hiábavaló" - Gondolta, meredten figyelve a siető tömeget.
Breki! Ajj, szegény. Vége a Muppet shownak. Ám Brekit nem csak a sorozatból rúgták ki, hanem az épületből is, ahol dolgozott, a Magyar Televízió székházából... Így Breki kint üldögél apró termetével, összekulcsolt kézzel a távolba meredve, egyenesen az Amerikai nagykövetség épületére, ahonnan segítséget vár. Bizakodó tekintetét a járókelőkre emelve mai napig képes arra, mint akkor régen: mosolyt csal az arcokra.