Rényi Katalin

A lélek titkai kifürkészhetetlenek.

Miért érdekel minket mégis olyannyira?

Keressük, lelkünk miben rokonul. Ez alapján kutatjuk társunkat, lényünket építő és saját magunk feltérképezésében segítő kapcsolathálónk kialakítása pedig bizony éppen hasonló minősítés alapján alakul ki. A lélek mindenben szerepet játszik. A vágy a szépre, a harmonikusra és az örökkévalóra, szorosan kapcsolódik egy minden tekintetben emberi természeten felülálló hithez, ami utakat tár elénk, leckéket ad, csiszolja és formálja emberi természetünket. A lélek fogalomkörébe eső vagy azzal összefüggő ábrázolások ezért soha nem lehetnek konzekvensen tökéletességre hajlóak.

A szentendrei MűvészetMalomban látott 21 gramm címet viselő összegző kiállítás az egyik legkiemelkedőbb, amit az évek során láthattunk. Rényi Katalin műveinek folytonossága mint egy jó film sajátja, momentumról momentumra csalja elő bennünk legmélyebb érzéseinket. Akár csak egy képen belül, az előző benyomásából, vagy magának a terem atmoszférájának hatása alá esve, egymással ellentétes erők feszülnek egymásnak. Nehéz írni erről a kiállításról. Valahogy azt mondanám, mindenki azt látja, ami benne lakozik. Rényi Katalint és művészetét csak az értheti meg, aki tényleg képes annyira alászállni és felemelkedni akár a hit segítségével, akár belső elkötelezettsége által, amit a képek megkívánnak.

Egészen triviális, hogy az embernek vágyai vannak. De talán a lélek sajgása még akkor is aranyszínben pompázik, mikor a test belebetegszik.

Rényi Katalin számvetése mindannyiunk kérdéseinek boncolgatása kicsit. Valahogy olyan ez, mint William Golding Látható sötétség című könyvének olvasása, ami évekkel ezelőtt olyan maradandó és mély nyomot hagyott bennem, hogy azóta is többször felcsendül bennem a mondat: "Mi végre vagyok a világon?" Nem tudunk mit kezdeni a kérdéssel, hogyan kerül a testünkbe, hol található, és mi lesz a földi halál után a lelkünkkel. A képek sajátja, hogy minduntalan megmaradnak bennünk a kérdések, s míg a MűvészetMalom kanyargós, csodás tereiben időzünk, valóságos térben éppúgy, mint lelkünk mélységeiben kutatunk.

A kiállítás fülszövege három sarkalatos pontot emel ki a téma folytán, ez pedig a földi élet porától megszabaduló lélek, mint a kalickába zárt madár szabadulása; Mihály arkangyal lélekmérése; s a gyarló világ tudományosságára alapozott 1907-es tanulmányban foglalt "lélekmérésból" származtatható 21 grammos szám. Mindhárom összegzése talán az ezüst szárnyakra telepedő égi arany fényű, A lélek szárnyai című alkotás, mely szavakkal leírhatatlan módon babonázza meg a látogatót.

A kalitkában szabadon témára több alkotás is rezonál. Az alkotások sajátja, hogy az emberi testrészek fölé helyezkedik a lélek "elpárolgó", tünékeny aranya, melyet füstszerűen ölel körbe a világ és a mindent betöltő abszolútum. Az alkotásokban lépten-nyomon észrevehetjük a keresztény hit szimbólumait, így a kereszt-motívumot és a Szentlélek galambját. 

A tisztítótűz és a lélek halál utáni útjának kapcsolatát a Tűzben című kép megrendítő, szinte borzongató képe testesíti meg. Hasonló képi üzenettel rendelkezik a Távozás című diptychon, az Indulok ragyogó színfoltjai pedig a földi élettől búcsúzó, felszabadult lelkiállapotot ábrázolja.

Az elvágyódás metamorfózisát a Lepke-és madárember illetve a Szárnyak diptichon testesíti meg számomra, utóbbinak élénk színfoltjai és szerkesztése egészen ámulatba ejtő.

Az Ölelésben láthatjuk a mindennapi élet "lélekemelő" gesztusát. Több termen keresztül, számos technikai módszerben viszontláthatjuk ennek különféle feldolgozását, melyek közül a fa és gipszanyag segítségével megformált szoborforma számomra a legmeghatóbb, illetve a 2008-as festményváltozat, ahol mintegy burokszerűen olvadnak össze az alakok.

Ahogy már gondolom olvasóim észrevették a fotók alapján, Rényi Katalin festészeti technikájában van valami varázslatos. Bravúrosan tudja érzékeltetni a megfelelő hatást a színekkel, és azzal az eszméletlen grafikai tudással - amire még nem tértem ki ezidáig -, amivel a kép képpé lesz. Elsőként a Danse macabre, majd a Sarokban című képnél töltöttem a kelleténél több időt. A fényes fekete, szinte szirupszerűen a képre helyezett színfoltok egyszerre teremtik lényegileg kézzelfoghatóvá alakjait, s hívják fel a figyelmet egyfajta texturáltságra. Az Egy ellen című képen látszik - ahol kicsit belehajoltam a képbe, ezért fotót is csatolok róla, hogy a "meggyűrt" festékréteg esetünkben ennél a képnél miként válik tapinthatóan anyagivá. Terminus hiányában az emberi átlényegülés kalligrafikus feketéjének nevezném a látottakat.

Írta: Kolle Gabriella

A kiállítás megtekinthető: Szentendre, MűvészetMalom, 2019. 02. 17.