Verebics Ágnes

Testünk hordozó - formálása, felöltöztetése saját jellemünkre vonatkozóan hat. A megjelenésünkre való reakciók visszacsatolásai lelkünk kifejezőkészségére, ám ennek megléte egyszerre burok köztünk és a külvilág között, védőpajzs és erővel rendelkező alap, amit olyan módon formálunk sajátunkévá, amiképp láttatni szeretnénk. A szépséghez, az idáljaink kialakításához több, nüansznyi komponens játszik szerepet, s mint tudjuk, mind relatív. Saját korlátaink, védelmünk, tüskeként lényünkbe ivódó sérelmeink és fájdalmunk azonban láthatatlanok (lsd.: Tövis vírus I-IV.). Bizonytalanságunkat és gátlásainkat mind jobban igyekezzük rejtegetni, határainkat elodázni, érzelmeinket függővé tenni a külvilág hatásaitól. 

Verebics Ágnes Testkiterjesztés című kiállítása egyszerre próbálja leleplezni ennek a folyamatnak, - mely néha tudatalatti működésbe csap át - a végfázisait, amellyel az ember magán és sokszor éppen maga ellen munkálkodik. Az előtérbe helyezés és háttérbe szorítás mind egy-egy nagy szeletét adják az emberi jellemnek. A külsőségek befolyásolása sokszor maszkként borítja be a testeket (testrészeket) a képeken, máskor éppen arra hívják fel a figyelmet, ami a mélyben lakozik - a rétegek, az önmásító látvány alatt. 

A szinte hüllőszerűvé változott arcrészeken a bőrrétegek hangsúlyozására, leválására kerül sor, amely ha eltűnne, a kép ragyogóbbá és őszintébbé válna, a fátyolszerű réteg alól mintegy előtűnne az emberség, ám ebben az esetben direkt módon kerülnek a határozott tekintetek, a megerősített arcvonások az apró képek centrumába. A kis méretű képek egyébként így, egymás mellett érnek össze, főként, hogy a gesztusok mintegy olvasható jelleggel teszik lélegzővé a hatos blokkokba szedett ciklusokat. 

Éppen ellenkező hatást jelenít meg Verebics azokon a képein, amelyeken az arc különféle területére füstszerűen mozgó, a testtel mintegy együtt lélegző plusz réteget von. Ezek a nylonok és fóliák arra hivatottak - akárcsak a fent említett képeknél -, hogy élesen különváljon réteg és réteg, ám az önmagunkra formálás, applikálás az egyénnel való összeolvadásnak a veszélyét, folyamatát is bemutassa. Természetesen ezek a képek nem didaktikus céllal jöttek létre, mégis egyfajta lenyomataivá válnak egy kitárgyalatlan témának, ami a belső folyamatoknak van alávetve, és, valljuk meg, mindenkinek a saját lelkületére van bízva megélése, kifejezése. 

Verebics Ágnes gyakran teszi képei témájává azt a légszomjas állapotot, amit ezen a kiállításon is bemutat. A levegőtől megfosztott állapot nem csak a belső vívódásra és erőlködésre, hanem a külső hatások kereszttüzében létrejött döntésképtelenségre és/vagy létezésünkről való gondolkodásra is utalhat. Az egynemű hátterű, legtöbbször fekete színezetű képekből előtűnő, közeli és felnagyított részek annak a térnek a megnyitását célozzák meg, ami a festő szerint a legnagyobb hangsúllyal bír, s ami a leginkább utat nyithat saját belső önvizsgálatára, és ezáltal a néző is közelebb kerülhet magához.  

Igazán sok minden jut eszembe, mikor Verebics képeit nézem. Tudom, hogy rendkívüli anatómiával ábrázol, hogy a színeket csodásan jeleníti meg, és hogy ezeket a levágott képszéllekkel rendelkező testrészeket azzal a szemlélettel tálalja, ami mindannyiunkat elgondolkodásra késztet. Ha bemutatnám a kortárs művészetet, egészen biztosan helyet találnék a művészeti produktumainak. Ám kérdések is felötlenek, amik - akár a felvezető szöveghez kapcsolódva -, azt firtatják, meddig érünk. Gondolatilag, testileg, érzelmileg. 

Mi a jó, mikor mindannyian a sötétségben tapogatózva keressük a válaszokat, s aszerint alakítjuk önmagunk (gondolkodását), amit helyesnek vélünk? 

Írta: Kolle Gabriella
A kiállítás megtekinthető: 1061 Bp, Andrássy út 33., Resident Art Budapest Galéria, 
                                           2017. 12. 13. - 2018. 02. 28. Extended Body/Testkiterjesztés