Bardon Barnabás
Az etalon ember

Az ember társas lénynek lett teremtve, olyanak, aki embertársaival együtt él, kollegiális viszonyból építkezik lelki és egzisztenciális értelemben is, miközben számtalan akadállyal szembesül, amiket - mondanom sem kell -, szintén a kölcsönös kommunikáció útján old meg. Ez a kooperáció azonban sokszor megszakad, hiszen adódnak olyan helyzetek, amiket csakis egymaga orvosolhat. A magány börtönébe szorulás fizikai fájdalmak, lelki gyötrelmek és társadalmi kirekesztettség okán is létrejöhet. Ám a magány, és kiváltképp hangsúlyozandó, az egyedüllét nem kell minden esetben rossz érzéseket okozzon. Életünk egy pontján eljutunk annak felismerésére, mennyit fejlődhetünk önmagunk megismerésével.

Bardon Barnabás nyugalom-övezete részben erre kívánja felhívni a figyelmet. A fiatal művész ugyancsak fiatal, karcsú alakjainak a vásznon elgondolkodó, nyugalmat sugárzó tekintetet fest. Testtartásuk természetes, kézmozdulataik végtelenül lágyak. A teljesen kontúrozatlan corpuszok homorulatait szelid-halk szürke színek fátyolozzák, miközben ők maguk fényben fürdenek Ahogy nézzük őket, szinte halk zongoraszó csendül fel fülünkben. Mennyei kíséretként a puttók csatlakoznak az alakokhoz kétoldalról az egyes képeken. 

A testek plasztikusságára két tényező gyakorol hatást. Egyrészt az arckifejezések általánossítását, szinte már közönyösségét megpuhító, előbb is említett puttók meghitt érintései és közelsége emelendő ki. E két invidiuum, az etalon ember és a mennyei szférából alászálló lények találkozása egy ujjongással teli viszontlátáshoz hasonlítható. A puttók felmagasztaló magatartása nem kérésre érkezik, az etalon ember békésen meditál tovább a gyűrűben, és az egész légkör arról árulkodik, hogy a kapcsolódások valójában a szellemi találkozás öröméből fakadnak.
A másik tényező a háttér, amit Bardon a létező legsötétebb színárnyalatokkal lát el, és a szemlélő számára leginkább egy vízfelület jellegét kelti a hátulról betörő világosság okozta gyűrűzéssel. A sikamlós, hideg érzet kiemeli a test szinte túlviláginak ható fényét, és a távoli kerthez (lsd. lejjebb) viszonyítva mélységérzete űrérzést vált ki belőlünk - hiába ér csak a központi alak derekáig. Lehet ez a hely az axis mundi, a világ köldöke, ahol az erényességével kimagasló androgün alak belemélyed gondolataiba? Vagy a sötét árnyékokat vető víztömeg a gondolatok örvénye, ami folytonos változásának megfelelően hol sötét, hol világos szinezetet ölt? 
Csak egyetlen dolog bizonyos. A transzcendens környezet elemei olyan harmonikusan egészítik ki egymást, hogy ha Bardon Barnabás festményeit átemelnénk a zenébe, mennyei szimfónia virágozna ki belőle. 

Mindennek helye van. Az elzárt kerteknek is, amik a képek hátsó felébe szorított világi szférát szimbolizálják. Végtelenül távol helyezkedik el az etalon embertől - ezáltal tőlünk, a nézőtől is-, s corpusz és a világ között fenálló viszony ridegebb, mint bármely vízcsepp, amely a bőrhöz simult az idő során. A vita contemplativát gyakorló alak mintha azt üzenné: "A lélek glóriája sosem lesz kész kiteljesedni a földi keretek között, ám én figyelek és segítek nektek."

A Pán üzenete az egyetlen kép, ami címével kézzelfoghatóan magyarázza az Etalon ember sorozatot. Pán azon istenségek egyike, akinek története a beteljesületlen szerelemről szól. Szerelme Syrinx nevű nimfához szólt, aki azonban menekült előle, s Pán, mikor a folyóparton utolérte, a nimfa kérésének megfelelően az istenek nádszállá változtatták őt. Pán ebből a nádszálból készített sípot, ami később attribútumává is vált. A történet egyben a zene születését is jelenti, ami előzőleges gondolatmenetünkbe is beleillik. Okvetlenül meg kell jegyeznünk, hogy a fentebb leírtak (zenei hasonlatok) pusztán a képek hatásából következtek elménkben. A zene szólamai áthatoltak ugyanis az akrillon, ezzel is a művészt dicsérve - üzenetét megfelelő köntösbe öltöztette. A képen térdeplő istenség gömbbe zárt üzenetet enged a folyóba, amely minden kétséget kizáróan az a folyó, ahonnan egyedülálló története kezdődik, s melyet a világ felé intéz. Egész lényével és mozdulatával gyöngéden kíséri az intelmét tartalmazó burkot, olyan, mintha az ő "elzárt világából" óvna bennünket. A burok neve talán az: remény. Az utolsó szólam. 

Bardon Barnabás festmény-sorozata meglepetéssel szolgált, és olyan üzenettel áldott meg, amit tovább kellett adnunk. A fiatal művész előtt nagy út áll, minden lehetősége és képessége megvan rá, hogy alkotásaival a magyar kortárs művészet egyik legkiemelkedőbb tagjává nője ki magát. Sok sikert kívánunk neki, és mélységesen köszönjük az üzenetet, amit Pánon keresztül ő adott át nekünk. 


Írta: Kolle Gabriella
A kiállítás megtekinthető: 1054, Budapest, Aulich utca 4-6., NextArt Galéria, 2017.01.20.-2017.03.10. 
Bardon Balázs: Etalon ember - "Elzárt kert"