Kosár
0
0 Ft
Náray Tamás - Entrée
A művészet mindenkié
A művészet mindenkié. De tudunk-e ajándékaival élni? Talán a látás, a megfelelő azonosítás, s mondhatni, a tanultság sem elegendő, hogy elsőként megfoganjon az igény, hogy időszakonként alkotások elé lépjünk, másrészt hogy azokat be tudjuk s hajlandóak legyünk fogadni. A fiatal, aki éppen nagy áhítattal csodálja a reneszánsz mesterek nagyjainak freskóit, sem hiába kérdezi, hogy "Szép, szép, de mi az értelme?", ahogy a felnőtt, értő ember sem ad módot magának arra, hogy adott képekbe érzelmet lásson. Pedig hát valljuk be, erről szól a művészet. Náray Tamás Entrée című kiállítása kapcsán így elsőként visszautalok a Szabó Magda Centenáriumi esten kiállított művek köré fűzött gondolataim gócpontjára, a talentum-jellegre, amely hangsúlyosan a művész-lét, az alkotó s teremtő egyén sajátja, ám félreérthetetlenül az "Olvasóé" is, akinek nem csak értenie és tudnia kell, hogy éppen mi zajlik le előtte, hanem éreznie. Megkérdőjelezhető, ha csupán azt állítom, hogy a művészet elsősorban az érzelmek szabad áramlásáról szól, hogy a legőszintébb közlési csatorna ember és ember között, és a létező legegyszerűbb módja a legtisztább, végletes érzések végtelen sok megelevenítésének olvasásához. Azonban e nélkül legfeljebb szakpéldákat látunk, talán elég is fényképről, kielemezhetjük az ecsetvonásokat, a színek rétegződését, aztán kereshetünk valami nekünk tetsző leíró tartalmat. Érteni nem könnyű, értetni pedig majdhogynem lehetetlen, hiszen mindez nem csettintés és önművelés kérdése. Legalább annyira "élni" kell a képben, mint ahogy alkotója teszi megalkotásakor, s legfőképp elfogadni, hogy a képi alkotás maga a valóság. Tudnunk kell, hogy a folyamat, aminek eredményét látjuk, egy magunkon kívülálló alkotómunka, amely során, még ha átgondoltan is, szinte önkéntelen mozdulatok és belső reflexiók munkálnak. Látnunk kell, hogy a művészet nem csak "szép" lehet, hogy a szomorú traktusok éppen úgy részei - és teljesen jogszerű részei - a vászonnak, mint ahogy a szabadság keresése és magának az önkereső út főerének a kitapintása.
Náray Tamás képzőművészeti munkásságáról már sokat olvashattak az olvasóim, hiszen az első kiállításától fogva nyomon követem színeinek összhangjában legalább annyira, mint lényegiségükkel kitűnő, önálló üzeneteket és történeteket hordozó alkotásait. Mostani összefoglalóm azonban egy olyan grandiózus kiállítás köré szerveződik, mely tematikus módon válogatja össze az eddigi életmű darabjait, s melyet a szegedi Reök palotában ismerhet meg és járhat végig a nagyközönség. Hogy a szívemhez olyannyira közelálló városról is szót ejtsek, meg kell említsem, hogy bár sok város büszkélkedik művészeti bemutatóterekkel és élénk kulturális élettel, Szeged a fővárost megirigylő alázattal és emberséggel kínál nap mint nap kiváló szabadidős és kulturális programokat, erős szakmaisággal nyújtva táptalajt a jövőnek. Nem meglepő, bár jelentőségét ne feledjük, hogy a festő lélegzetállító munkái valósággal otthonra leltek a Reök palota csodás, szecessziós tereiben, még ha rövid ideig is. És ezt a tényt nem rombolja, csupán függeléket helyez a gravitáció címszava alá, hogy látogatásunkkor a képcímkék fele a földön hevert. Elfáradtak. A kiállítás felejthetetlen élményt nyújt, így ezúttal is bemutatnék pár alkotást, azzal a tudattal és jelzéssel egyidejűleg, hogy semmi de semmi nem pótolja a közvetlen jelenlétet és tapasztalást.
Az első teremben Aranykor címmel egyedülálló módon a legújabb munkák kerültek kiállításra. A látogató már a lépcsőn felérve szembe találja magát a terem egyik leghangsúlyosabb pontjára elhelyezett majd' 3 méter széles Atlantis című képpel. A kék átmenetes lapok alá-fölé helyezettsége az aranylapokkal és a hangsúlyos mélyfekete sávokkal szegélyezve, nem csak hogy egy egybefüggő, kép a képben egységet alkot, hanem a drámai háttér elé emelve letisztultságot, nyugalmat sugároz. A kiállítótér megindító, és ez az állításom válogatás nélkül mindegyik képre vonatkozik. A Vörös Odüsszeia az Ikon vagy Freskó képpel rokon módon az arany és bíborvörös összhangjára törekszik, alapjában véve kiállítási példáját adva a bevezetőben leírtaknak, felborzolva és egyszerre magasba repítve a lelket. A Pride és a Barcelona diptichon a legsikerültebb alkotások között vannak, a sokrétű összetettség talán ezeken érvényesül leginkább, a színeknek és az általuk kifejezett formáknak helye van, története az árnyéknak és a vonalnak.
Az Aranykor meglepetése a Fjord című alkotás, mely színhasználatát tekintve elüt bármelyik eddig látott Náray-képtől, mégis minden ízében hiteles maradt. Nincs fekete, nincs fehér, főképp nem vörös. Az emberek többsége visszaretten a fekete szín erejétől, én magam ebben a képben érzek paradox módon egy kevés édes-keserű hatást, ahogy a jeges kék szinte folyamatszerűen elegyedik az arannyal.
A második terem Vörös Ajtók elnevezéssel bír. Az Esőerdőben szinte látni a fák kérgét, ahogy az égig nyúlnak, köztük az ajtóval, a Pillanat varázsába beleágyazódik a hangsúlyos vörös - mindenhol a keresett béke, harmónia kapuja válik kulcsfontosságúvá. Az Ardenen mintha a nap középpontjaként jelenne meg, távolságát, közelségét az aranyozott kék gyűrűk teszik kétessé, hogy aztán a vörös mindent elsöprő ereje és üzenete egyetlen képen belül váljon teljessé, a Szerelem elnevezésűn, ahol minden más színt magába olvaszt.
A harmadik rész Úton elnevezéssel megvalósítások szerint többek között a korai munkákat felsorakoztató Tükröződések teremmel rokon. Főként a Rejtett járat diptichonnál, a Skarlát betűnél és a Kiálts, Város!-nál érhető nyomon ez a tükrözödés, mely a pillanat igézetébe ágyazva az emlékek elvásíthatatlanságát és a múltra való különös visszagondolásra is utalhatnak. Valamiképpen úgy érezzük, az emlékek, az álmok terme ez, a kisméretű Mesetornyok sorozatával, ami átvezetőül szolgál a kiállítás interjúvideójához és a kiindulópontul szolgáló korai munkákhoz. Mindenképpen mérföldkőnek tekinthetőek ezek a művek, az elmosódottságba rejtett apró utalások, üzenetek mind külön-külön tanulmányként szolgálhatnak az életműhöz.
A külön tartalmi egységet képező Némó nyomában az Úton és a Tükröződések terem között helyezkedik el. Pasztelles színeiben más és más jelentéssel térnek vissza a már látott elemek, így a vörös ajtó, mint a pólus egyik eleme (Némó nyomában, A nagy zátony) és az aranyfólia-elemek, mint apró jégkövek (A Morro-bay jégkövek). Az expresszív hatások után lágy sejtelmességgel ölel minket körbe a képek keltette atmoszféra.
Végül a Tükröződések termében a korai időszak képei kapnak helyet. A geometrikus absztakció példái láttatják egy út kezdetét, és én személy szerint nagyon örülök neki, hogy ezek a munkák is ki lettek állítva.
A kiállítás címe Entrée, azaz belépő. Nyugodt szívvel ajánlom olvasóimnak, hogy merüljenek el Náray Tamás munkáiban, hiszen nem csak ő "lépett be" a képzőművészeti életbe, hanem könnyűszerrel mi is megtehetjük általa. Művei által a fent említett művészetszemlélet lüktetővé és sodróvá válhat, s talán az sem válik megkérdőjelezhetővé, mi értelemmel bír a művészet a 21. században, mikor minden egy kattintás, következmények nélküli, üres. A művészet mindenkié, az emberiségé, de legfőképpen - az emberségé.
Köszönjük az élményt!
Írta: Kolle Gabriella
A kiállítás megtekinthető: 2018. július 13. - 2018. szeptember 5., Szeged, Magyar Ede tér 2., REÖK palota
Korábbi írások:
https://www.kortarsmuveszetikerdesek.hu/naray-tamas-snow-ballerinas/
https://www.kortarsmuveszetikerdesek.hu/naray-tamas-2017/
https://www.kortarsmuveszetikerdesek.hu/naray-tamas/
Az Atlantis című képről készült felvétel a Délmagyar fotósának munkája. A csend, Esőerdő és Pillanat enteriőrkép a Reök palota megnyitóképei közül került ki.