Rozsda Endre

A kortárs kuriózum

Nézünk. De látunk is? A művészettel való kapcsolat gyakorta merül ki abban, hogy nem jön át számunkra az üzenet. Művészetszemlélés, tartalom nélkül. Ez köntörfalazás nélküli tétlenség, ami nélkülözi annak információját, hogy utazunk, elmegyünk, látunk, tapasztalunk és gondolkodunk. A tapasztalat tanító célzatú negatív vonzattal lesz bevonva, gondolkodásunk pedig erőltetett, kierőszakolt agyi munka annak oltárán, hogy láttatni véljük saját magunk számára a valamit, ami nem alakult ki. A művészet oda-vissza játék, amely zsigeri úton halad, és nem szemjáték, hanem érzelmi folyamatok árán dől el, mi válik végső határává. Van, hogy a semmi. 
Miként nézzük a képeket, s mivel érhetjük el, hogy lássunk? - kérdezi a költő, és tollvonása során élénk tintafolt marad a kérdőjel pontján. Azért sem járunk kulturálódni, mert elkönyveltük, hogy nem hat ránk. Nem érintenek meg. Ahogy a kulturális  szervezők, úgy én sem erőltetek. Ám ami egészen biztos, a művészeti produktumok sokadik íratlan törvénye, hogy olyanok, mint az emberek (külső és belső viszonylatában). A festővászon mutat, és gondolati síkon távolabb állva, magyaráz. Ha a magyarázatot elvágjuk az esztétikai síkon, nem fog tudni "beszélni". Az áttörés pedig megtörténhet a találkozáskor, de sokkal később is. Mikor a gondolatok összeérnek, és valamiféleképp egyesülnek az őket létrehozó művészével.

Bevezetőnk során arra az egyetlen aspektusra kívánunk rávilágítani a sok közül, amely visszariaszt minket a saját magunkkal való szembesüléstől. A képek vendégváró sorához való viszony nagyban függ azonban a tálalástól is (mint már többször említésre került, lsd.: Levitáció). Írásunk a Beavatás című kiállítást emeli ki a pozitív példák sorából. 

A Várfok Galéria hónap elején megnyíló tárlata Rozsda Endre szürrealista festészetére koncentrál.
Az alkotásokat ezúttal grafikai rajzok egészítik ki, amelyek éppen olyan fontosnak bizonyulnak, mint a pigmentekkel gazdagított felületek, ugyanis ezek a művek segítenek bennünket a festmények látásában. Rozsda fantáziavilága egyúttal ezeken a felületeken ölt eleven testet, aminek kelléktárát későbbi alkotásain is szemrevételezhetjük. Ezek az érett alkotások központi helyen szerepelnek, a galéria munkatársai hagyták, hogy kiemelt teret hódítsanak el a szívünkben. Ám nem mellőzhetjük a korábbi műveket sem, amik mintegy hídként kötik össze a tereket és a művész grafiai-érett korszakát is. 

Rozsda Endre festészete örvénylő. Olyan érzést kelt az emberben, mintha meditatív módon lefedné a létezést, és hagyná, hogy szemünk kiragadjon belőle egy-egy pillanatot, ami vele épp úgy megtörtént, mint velünk. A mélység elképesztő módon dússá válik, időhurok-szerűen fonja egymásba az emlékezet-színeket, hogy ezek és az alakok kapcsolata rezgő, zsizsikelő harmóniát keltsen. Túllép ez az óra másodpercmutatójának kattogásán, de még az emlékeken is - kicsit újra meg újra a végtelen síkjára emelkedik.

A kései munkákon az a fajta szent káosz uralkodik, ami a figurák, jelek, számok és színek legösszehangoltabb együtteseként értelmezhető. Érdemes a képeket egészen közelről, és megfelelő távolságból is szemügyre venni - a felismerések a fent említett módon "berántanak" egy új világba, egy emlékbe, vagy talán álomba, ami mindannyiunk közöse. Ez az élmény Rozsda Endre egyedülálló világalkotása. A képek hátteréből néha elősejlik egy-két szem vagy arc, amik hol azonosulnak a festészeti programmal, egybeolvadva a fantasztikummal, hol önálló invidiumként tesznek újabb jelentésréteget a látottakhoz.

Néhány kép kapcsán eszünkbe juthat a 19-20. század fordulóján alkotó neves magyar művészeinek sajátjai, mint például Gulácsy Lajos kései képei, ám, ha fogalmazhatunk így, Rozsda Endre a kortárs festészet egy olyan alakja, aki igazán közel állhat az újkori festészettől ódzkodókhoz. Ez az egyedi, sajátos festészeti attitűd a művésszel készült interjúnak vetítésével - amely a grafikai munkákkal van körülölelve -, a galéria újbóli bejárására és egy egészen más szemmel való megtekintésére buzdít - amivel a bevezetőben tárgyalt gondolatainkat erősíthetjük, alapozhatjuk meg. Hiszen a végtelenül szimpatikus és emberi megnyilatkozások, indíttatások és családi háttér tárgyalása mellett kapunk még egy adalékot, Bartók Béla jelenlétét művészünk életében. Ő volt az egyik kiemelkedő személy, akinek zenéje (és baráti sugalmazásai) arra ösztökélték Rozsdát, hogy Franciaországban folytassa munkásságát. Ám most kiváltképp a zenét emelném ki, hiszen ez az, ami a festmények legkiválóbb magyarázatává válhatnak. 

Arra törekszem, hogy nyugtalan felszínt hozzak létre, melyen tapogatózva bizonyos rend keresésére indulhatok, amely fokról fokra módosítja az előző rendet, és egy másik rendetlenséget hoz létre. /Rozsda Endre: Elmélkedések/

Világhírű zeneszerzőnk korszakalkotó jelentősége párhuzamosan futhatna Rozsda Endre művészetével. Mindkettőjük sajátossága, hogy merőben újat alkottak, így nem lepődhetünk meg, ha egy-egy festmény előtt állva hangtalan-hangosan felidéződik bennünk egy-egy Bartók zongoraverseny-részlet vagy színpadi műveinek dallama.

Mindenképpen el kell mondjuk, hogy nehéz megszólalni, miután elhagyjuk a Várfok Galéria értékes tereit. Az élmény nem reverzibilis módon működik, így a folytatás a látogatón múlik, mennyire mélyed el a kapottakban. 

Rozsda Endre 1999-ben hunyt el, 85 évesen. Egy magyar minden büszkeségével állíthatom, hogy kortárs festészetünk egyik legkiválóbb alakja volt. 


Írta: Kolle Gabriella
Megtekinthető: Budapest, 1012, Várfok u. 11., 2017.07.01. - 2017. 07. 29. 
A borító képe: Rozsda Endre, San Marco, 1977; A tömeg, 1977

Budapest, 2016
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el